Suttogó füzesek Mesebolt Bábszínház

Kaposi József: A Suttogó füzesek esetében egyrészt maga a témaválasztás volt nagyon fontos, hogy egy cigánylegenda került bemutatásra. Másrészt áradt ebből az előadásból egy furcsa fájdalmas líraiság. Ez a kettő, ami engem igazán megfogott. Amit nem tudtam igazából kezelni, de hatott rám.

Sándor L. István: Ez az előadás az eredeti helyszínén is egy nagyszínpadi előadás? Tehát Szombathelyen a megyei művelődési központ nagytermében játsszák?

Horváth Jánosné: Nálunk az a helyzet, hogy mi albérletben dolgozunk egy művelődési központban, és annak egy adott színházterme van, aminek 390 fős nézőtere és egy nagy, 12 méteres színpada van. Úgyhogy sajnos ez az átkunk is, mert kicsi bábszínház nélkül nagy előadásokat kell létrehoznunk, legalábbis ami a méretüket illeti az előadásoknak. Nem azt mondom, hogy 380 gyerek előtt játszunk, mert általában 200 fő ül a nézőtéren. De hát ezek az adottságaink, mert nekünk egyelőre nem ajánlották meg, hogy bábszínházat építenek Szombathelyen. Úgyhogy ott kell dolgoznunk, ahol lehet.

Sándor L. István: És hogy született ez az előadás: milyen szándékból, milyen munkafázisokon keresztül, milyen koncepció jegyében?

Kovács Géza: Alapvetően egy gyűjtés előzte meg. Bihari cigánygyűjtésekből és Nagy Olga gyűjteményéből kezdett összeállni egy mesekanavász, aminek több rétege volt. Fontos volt számunkra egyrészt az anyának a története, ami egyfajta pokoljárás- és áldozatvállalás-történet. És egy adott pillanatban fontos volt számunkra, hogy ezek a mesék maiak. Gyakorlatilag egy mai cigányholokauszt-történet jelenik meg bennük, illetve egyéb gyűjteményekben is, cigányátkokban, a II. világháborúból cigányénekekben. Ezekből a rétegekből kezdett összegyúródni az előadás. A munkafolyamat az volt, hogy megszületett egy történetváz, amiből Galuska László írta meg a szöveget, megadva a darab formáját és az egész szerkezetét.

Fábri Péter: Érdemes egy kicsit részletesebben beszélni a szövegről. Bocsánat, hogy egy olyan sztorival kezdem, ami látszólag nem tartozik ide. Balázs Béla A kékszakállú herceg várát először Kodály Zoltánnak ajánlotta föl, aki testi-lelki jó barátja volt, és Kodály nem akarta megzenésíteni, nem is zenésítette meg. Azt mondta, hogy ezekkel a klapanciákkal zeneileg nem lehet mit kezdeni. Jól megsértette a barátját. És aztán Bartók kellett hozzá (akiről egyébként Balázs Béla rögtön látta, hogy ő a tehetségesebb), hogy meghallja abban a szövegben a drámai hangsúlyokat, és egész mást csináljon belőle. Ember legyen a talpán, aki a Bartók-zenében ott hallja a Balázs Béla-szöveg rendkívül monoton, unalmas, egyenletes lüktetését.

Egy másik biennálé-beszélgetésen többször beszéltem arról, hogy milyen jó, ha van egy író egy előadás mögött. Itt most van egy író, ez a szöveg nagyon becsületesen meg van írva, de valami elképesztő monotóniával. És színházi szempontból szerintem van egy alapvető tévedés benne: a felező nyolcasok. A műsorfüzet idéz néhány sort… „Hallgassatok, s figyeljetek, meseszónkra ügyeljetek, / oly igazra és oly szépre, mit csak rejthet a szív mélye.” Hallgassatok, figyeljetek, hogy milyen redundáns ez a szöveg, és hogy mennyire monoton. Háromszor hangzik el ugyanaz az információ, és nem történik semmi. És ez történt kétsoronként, négysoronként. Így ez a mívesen összerakott, ritmikailag rendesen megcsinált, böcsületesen megrímelt szöveg mérhetetlenül elnehezítette az amúgy is bonyolult történetet. És ez azért volt baj, mert azt gondolom, hogy a 65 percből minimum 15 perc így telt el. Az egész előadás – ha nincs ez a szöveg – sokkal dinamikusabb lehetett volna. Végig úgy éreztem, hogy tulajdonképpen milyen kár ezért az előadásért, egy képzőművészetileg igényesen végiggondolt, a szövegében becsületesen megmunkált anyagért, ami monotonon megy előre. És akkor egyszer csak felkaptam a fejem, már az elején volt egy ilyen sor: „e világban mese nem élhet magában, / csapatban jár, mint a madár, s otthont csak a szívben talál.” Hú, mondom, itt költő van, ez tud valamit a dolgokról, mert ez tényleg egy költői gondolat. Csak az a baj, hogy egyre ritkábban kaptam fel a fejem, egyre kevesebb volt az ilyen mondat, ehelyett a formai mánia agyonnyomta a színpadi szöveget. Tehát egyszerűen nem született meg egy igazán színpadra való szövegalap. A felező nyolcas rendkívül veszedelmes dolog a színházban.

Horváth Péter: A szöveghez rögtön hozzá kell illeszteni az előadás egyik fontos összetevőjét, a mesélést. Az az előadói mód, amivel a két narrátor beszélt, nagyon erősen eszembe juttatta Gáti József tanár urat, aki 35 évvel ezelőtt tanított a színművészeti főiskolán, és már akkor is az volt az érzésünk, hogy Gáti József valamikor 1823-ban szerepelt a Nemzeti Színházban. Most is ez volt az érzésem a szövegmondással kapcsolatban. Minden részében távol áll tőlem ez az előadás, miközben a szándékát abszolút megértettem, és nagyon pozitívnak is tartom: nagyon emberi, nagyon felelős szándékot érzékelek, ám ez egy olyan formavilágban, olyan színpadi megoldások segítségével jelenik meg, ami tőlem nagyon távol áll.

Sándor L. István: Az egész előadást a mesélés vagy a mesemondás helyzete uralja. Ez mennyire hagyott lehetőséget a szcenikai magvalósításra? Van egy erősen végigmesélt szöveg, és vannak mellette hatásos képek.

Kovács Géza: Amikor elkészült a szövegkönyv, akkor egy öt vagy hat hetes próbafolyamat következett, ahol a tervező mindvégig folyamatosan jelen volt. Olcsó anyagot választottunk, a papírt, tehát innentől kezdve folyamatosan lehetett alakítani, változtatni az elképzeléseken. Alakítottuk is a kifejezési eszközöket. Nem mindent mutatunk meg képen. Nagyon sokat hagytunk a szöveg képiségére, képi utalásaira, leírásaira. Ez egy hagyományos színházi forma, ahol nem kell minden képnek megszületni, hanem a néző képzeletére is hagyatkozunk. Tehát megpróbáltuk a képeket úgy megszerkeszteni, hogy ne akarjunk mindent illusztrálni, megmutatni.

Bagossy László: Valóban az egyik nagy kérdése az előadásnak, hogy a szöveg eljátszása, illusztrálása mennyire kényszer vagy szükségszerűség. Mi az, amit a fantáziára bízhatunk? Itt nem egyetlen mesélő állt a középpontban, akinek a személyiségére lehetne építeni. Különféle alakok, figurák jelentek meg, sok szálon zajlott a történetmesélés. Volt ugyan két narrátor, de rájuk kevés hangsúly esett. Az elején nagyon gyengén voltak megvilágítva (a végén is kevés fény esett rájuk). Jó lett volna látni az arcukat. Később egy tüll mögé kerültek, tehát soha nem volt lehetőségünk, hogy az arcukból tükröződő lényükre akár egy pillantást is vethessünk. Pedig a taps-fényben látszott, hogy két nagyon erős, érdekes arcról van szó. A kezdeti (zavarba ejtő és élettelen) szavalókórusszerű megszólalás után a tüll mögött is nagyon szenvedélyesen és intenzíven dolgoztak. A szándék talán az volt, hogy könnyebb legyen róluk megfeledkezni, amikor a bábokra kell koncentrálnunk.

Ugyanakkor az előadás képi világa mindenképpen pozitív példaként említhető. Ebben a válogatásban ez unikumnak számított. A Suttogó füzesek formavilágát a hatalmas alakok, a felnagyított arcok határozták meg, amelyek tényleg nagy színpadra való effektusszerű és expresszionista formákat teremtettek. Vizuálisan egységesnek éreztem ezt a megoldást, ami nagyon jól működött. Engem érdekelne, hogy az előadás képzőművészeti megoldásai hogyan alakultak ki. Úgy éreztem, mintha egy nagy erős svunggal indultak volna ezekkel a képi ötletek, formai megoldások

Kovács Géza: Gyakorlatilag a képek mindegyikét lemodelleztük. A maketten és a maketteken belül az előadással egyező anyaghasználattal egy terepasztal alakult ki, majdnem minden egyes jelenetet ezen próbáltunk ki. Ami nem működött, azt a próbák során cseréltük. Azért is volt fontos, hogy a képzőművész, Boráros Szilárd folyamatában ott legyen a próbák ideje alatt: egy teremmel odébb, egy műhelyben dolgozott, és amit megfogalmaztunk, azt megnéztük közösen – és ha úgy éreztük, hogy nem jó, akkor újrafogalmaztuk.

Bagossy László: Az előadás első harmada után viszont elkezdtek keveredni a különféle stílusú rendezői megoldások. A füstgép, aztán az a sok civil díszítő, akik ugyan nagyon szertartásosan és fegyelmezetten tették a dolgukat, mégis valahogy megzavarták a figyelmünket és az előadás addigi kereteit. Újabb és újabb játékszabályok jelentek meg.

A történet is egyre inkább elnehezült. Az első három perc erőteljes színpadi megoldásai után elkezdett fáradni az előadás, és valamiféle energiavámpírrá alakulva szívta el az erőnket. A történetet lehetett követni, ezek a nagy papír kezek, kétszer vagy háromszor ismétlődnek, ugye? A sárkánnyal kapcsolatban. Valahogy elfogytak egy idő után a formai meglepetések. Ahogy megjelennek a hatalmas alakok: a csendőr meg a hivatalnok. Bombasztikus tulajdonképpen mindegyiknek a megjelenése, teátrálisan nagyon erős. A gyerekek az anyjukkal csupa mozgás, elevenség és humor voltak. De ahogy haladt előre az előadás, egyszerűen a fáradás és elbizonytalanodás jeleit érzékeltem. Én is éltem már meg ilyet a saját praxisomban. Bizonyos játékszabályokat elindít az ember, de nem tudja egy idő után elég érdekesen működtetni, üresnek és kevésnek érzi, aztán szabályt módosít, de nem visszamenőleg, hanem menet közben. Az új elemek pedig inkább zavart okoznak.

Kovács Géza: A Világ Bölcse jelenetnél valahol elérkezik egy fáradási pont, mert ott elég sok információnak kell elhangoznia, és ez statikus pillanatot teremt. Onnan indul el a pokoljárás folyamata, onnan kell újra összeszedni a figyelmet.

Pályi János: Én másodjára láttam az előadást, és nem éreztem elfáradást. Engem ez a második megtekintés győzött meg vagy erősített meg abban, amit már felfedezni véltem először is. Szerintem Géza ebben az előadásban két rendszert, két nagy esztétikát idézett meg. Az egyik az, amit Peter Schumann csinált (Géza és Szilárd is dolgozott vele), ennek a hatása a képzőművészetben nagyon érződött. Tehát gyakorlatilag a kétdimenziós figurák innen vannak, illetve az a kontraszt, amelyet az anya fejének plaszticitása és mellette a kétdimenziós figurák megjelenése teremt. Nem történetet akar mesélni, a képzőművész (Boráros Szilárd) azt szolgálja, hogy beleégesse azt a borzalmat az ember agyába, amelyről az előadás szól. Erről nem lehet mesélni, és mégis beszélni kell róla. Nem szabad elfelejteni. Szerintem ezért nyúlt Géza Schumann esztétikájához, amit ő a ’60-as, ’70-es években csinált egy erősen protestáló utcaszínházi formában. Biztos, hogy ismeritek, nem kell sokat mesélni róla. A másik pedig az a keleti esztétika, amelyben van a mesélő és van a kép, és hát a képen belül a színész és a bábmozgatás. Tehát teljesen le van választva a képcsináló (bábok és mozgatók), a kép és a mesélő. Véletlenül sincs olyan pontja az előadásnak, amikor bele tudsz feledkezni a látványba, és azt mondani, hogy de jó, most valami történetet fognak nekem mesélni, valamit meg fogok érteni. Hanem csak arra hajt engem, hogy erős érzelmek szülessenek bennem. Még a monotonitással is errefelé lök. Én egy rítust érzékeltem, egy teljesen szertartás jellegű előadást, ami ebből a két formából építkezett. Szerintem ez egy nagyon bátor dolog. Nagyon nehéz utat választott a rendező és a tervező. Tiszta, egyszerű formát találtak. Engem most ez meggyőzött, ez a második előadás. És a gyerekeken is láttam, hogy nem zsizsegtek. Nem biztos, hogy értették, ami történik, de átérezték.

Kovács Géza: Nem vitatom azokat a szempontokat, amiket felvetettetek, de valóban van a mi műfajunknak egy formája, amiről János is beszél két egészen különböző indítópontról eredeztetve. Az egyik az a fajta keleti színházi forma, amelyikben valóban van a kép és a mondott szöveg, a kettő különválik, aztán nem válik le, majd különválik és ráéneklésszerűen váltakozik. És van az árnyjáték formája, aminek most nem szeretnék az esztétikumába és történetébe belemenni. De ez volt számunkra, alkotók számára nagyon fontos, hogy hogyan lehet ezeket a jeleket újra megfogalmazni, és egymás mellé illeszteni. És nem véletlen hogy egy ilyen témát választottunk hozzá, amely egy balladát vagy egy legendát idéz fel. És nem véletlen, hogy a függöny mögött ülnek az énekmondók, mert távolságot kell tartani. És még mindig azon gondolkodunk és beszélgetünk, hogyan lehetne még szikárabbra venni ezt a dolgot. Amit Fábri Péter mondott, hogy monoton a szöveg. Igen, lehet hogy monoton, de hogy hogyan lehet belépni egy szerepbe és kilépni egy szerepből, az mégis csak alapvető fontosságú. Tehát az a fajta keleti színházi forma, amelyikből ez az egész bábjáték valamikor elindult. Itt a fesztiválon többször emlegettétek a bunrakut, én nem mondom, hogy ez az, de valahol ezen az alapon működik, ahol hat órás előadások vannak, amiknek mi egy órás változatát mutatjuk be.

Sándor L. István: Még egy kényes kérdést kell feltenni: milyen életkorú gyerekeknek készült ez az előadás?

Kovács Géza: Többrétegű előadásról van szó. Elkezdtük szondázni a közönséget: kezdtük ötödikesekkel, beszélgettünk velük, utána elindultunk lefelé, és eljutottunk az első és másodikos korosztályig, akiknek a megértés még nem jelentett gondot. Ezeken a beszélgetéseken az jött elő, hogy elsősöktől fölfelé bármilyen korosztálynak játszhatjuk az előadást. Amit a válogató látott, az egy olyan vasárnapi előadás volt, amelynek közönsége abszolút vegyes volt, a hat-hét éves kortól a középiskolásokon át egészen a nyugdíjas korosztályig tartott a skála.

Sándor L. István: Csodálkozom ezen, hogy lejjebb mentetek a korban, egész az elsősökig, mert én azt éreztem, hogy följebb kellett volna menni.

Kovács Géza: Nem véletlen, hogy elkezdtük a gyerekek korosztályát levinni, mert olyan rétegei vannak a történetnek, amelyek a gyerekek nagyobb részét emocionálisan igenis megérintik. És a beszélgetésekből kiderült, hogy a gyerekek a nagyon egészséges gátrendszerükön és tapasztalati tényezőkön átszűrve értik az előadást. Ők nem a holokausztot idéző zuhanyrózsára figyelnek. A gyerekek számára az anyának az útja fontos, az anya fájdalmát fogják érzékelni. És ez a beszélgetések során kiderült, hogy ők azt is nagyon pontosan és tisztán megértették, hogy az anya miért nem tér vissza, és a Jóisten, ha kinyitja a szemét, miért nem változtatja a fát vissza újra anyává. Ez óriási hiányérzetet okozott nekik, átélték a fájdalmat, az anya elvesztését. De valahol megértették, hogy itt áldozatvállalásról van szó. Tehát ezt a tapasztalatot szűrtük le, akár az elsős, másodikos és harmadikos gyerekeknél.

Sándor L. István: Ezzel kapcsolatban nekem van egy személyes nézetem erről az előadásról. Az, hogy a majdnem hat éves lányommal láttam az előadást, és azt éreztem, hogy nem kellett volna elhoznom ide. A majdnem hat éves lányom természetesen a sárkányoktól retteg, el is mondta az előadás után, hogy utálja a sárkányokat, amely a szemében minden rossz és gonosz megtestesülése. Ebben az előadásban egy erősen horrorisztikus megjelenítése történt a pokoljárásoknak. Nemcsak mint valóságélmény, világélmény jelent meg ebben az előadásban a rettenet, hanem bizonyos értelemben a megvalósításban is nagyon erősen félelmet keltő megoldások voltak. (Szerencsére ezután elmentünk megnézni Pályi János Vitéz Lászlóját, és utána hosszan beszélgettünk a lányommal arról, hogy mennyivel jobban szereti az ördögöt, mint a sárkányt. Nyilván azért, mert a Vitéz Lászlóban megtörtént a feloldás.) Azt nem éreztem, hogy ebben az előadásban megtörténik ez a feloldás. Miközben semmilyen értelemben nem lehet kizárni még a gyerekszínházból sem a világ rettenetének ábrázolását, a félelmek feloldásáról, amiről Novák János az előző fesztiválokon hosszasan beszélt, arról szerintem nem szabad megfeledkezni.

Tolnai Mária: Azt érzem, hogy azok a gyerekek jártak jól, mint a te lányod, akik felnőttekbe kapaszkodhattak. Az mindig nagy kérdés, hogy az élet nagy pillanatai, ahogy gesztusokkal vagy mozdulatokkal körbefonjuk, hogy történetté váljon, a gyerekekben hogyan válik történetté. Tehát a nézőkben hogyan vált történetté ez az előadás. És nagyon sok olyan gesztust láttam, hogy ez az előadás az egymás mellett ülő hat meg hét éves gyerekekben a védelem gesztusait váltotta ki. Tehát nyúltak egymás felé, a nagyok a kisebbek felé, akik valószínűleg osztálytársak lehettek, hogy ezeket az óvó-védő gesztusokat megtegyék, amikor nagyon félelmetes volt, ami a színpadon történt. A kicsi már csúszott bele a székbe, de akkor a nagyobb megsegítette. Beszéltünk már arról, hogy vannak színházak, ahova családdal kell menni, hogy a felnőtt jelenléte mennyire fontos, hogy jelen legyen az a védelem, amit egy felnőtt tud adni, amikor nagyon mély, nagyon szorongató, nagyon félelmetes dolgok történnek.

Van mindig egy történet, ami a nézőtéren íródik meg, miközben nézünk egy előadást: a saját történetük. Számomra most a gyerekek saját története arról szólt, hogy megpróbálták azt a feszültséget, ami a színpadon keletkezett, valahogy egymás között kezelni, feloldani. Tehát jelen voltak nagyon az előadásban, nagyon ott voltak a történetben. Hogy mit értettek belőle, azt nem tudom, tehát hogy az élményen túl mi volt az, amit elvittek mint gondolatot magukkal. De biztos, hogy nagyon erős élményben volt részük. Elsősorban ez az élményszint kapcsol minket a valósághoz, és nem a verbálisan, a csak verbálisan megfogalmazott gondolatok. Ez az előadás nagyon komoly élményt adott.

Lehet, hogy a pedagógusok azt mondták a végén, hogy ha tudták volna, hogy milyen ez az előadás, akkor nem hozták volna el a gyerekeiket. De nem azért, mert féltették őket, hanem azért, mert nagyon komoly feladat hárul rájuk ennek az élménynek a feldolgozásában. Mert most mindenképpen beszélni kell a gyerekekkel az előadás után. Nem lehet vége az előadásnak azzal, hogy kimentek a nézőtérről.

Novák János: Ennek minden előadás után így kellene történnie.

Mesebolt Bábszínház

Író: Galuska László Pál (Kovács Géza ötletéből)

Tervező: Boráros Szilárd

Zene: Krulik Zoltán

Koreográfus: Nemes Zsófia

Rendező: Kovács Géza

Szereplők: Császár Erika, Bassola Richárd m. v., Németh Márta, Kovács Zsu, Rápolti Mónika/Németh Éva m. v., Czirók Tamás, Varga Péter m. v.

Technikai közreműködő: Simon Ottó, Joós Márton