Hamis terek tévedése

Furfangos, szinte csalárd a mód, mellyel az előadás a nézői eszmélésig, a keserédes aha-élményig hatol. Ismerős, mindenki életében repetitíven visszatérő szenvedéstörténetet vesz alapul, melyet jól illusztrál a koreográfia első választott ismertetője: „Álom-habokba merítem a lelkem / mosoly hullámain békére leltem/ – félig álom, félig ébredés – / súlytalan, könnyű lebegés / nem küzdök tovább az árral szemben, csak ringatózom csendben”. Adott tehát a szerelmi bánat, az örök szétsiklás, egymásra-nem-találás, mely mindenki életét egyszer-egyszer méregfoltossá színezi. E regiszterben a szereplők egyenként saját gyászukat járják, elmerülve az elutasítás és megtagadás súlyos terheiben. Szerelemre és megértésre áhítoznak, melyet minduntalan felrúg valaki vagy valami, egy harmadik személy vagy belső konfliktus. Végül a keserűség őrületébe hajszolják magukat, feladják a végtelent, és hátat fordítva a boldogságnak elfogadják a valót, a végességet. Ezen olvasat szerint az előadás a lemondás, a kudarc felé masíroz, erőltetett menetben.

Ám Malá a színlapot időközben, úgy tűnik, Krasznahorkaira cserélte, és ez a váltás (noha bizonyosan a tényszerű idézetváltástól függetlenül) az előadás szövetében is nyomot hagy. Az elsődleges jelentéssíkot felülírja ugyanis egy rátelepülő, cammogó-nyomasztó, mégis tiszta konstrukció. Mielőtt mégis megfogalmazni igyekeznénk, mi lehet ez az árny, ez a rém, mondhatni szörny, lássuk, hogy milyen eszközökkel férkőzik a szerelmi önmarcangolás kellős közepébe. Malá hangzó idézeteket használ, méghozzá hangsúlyos helyeken, az előadás elején, közepén és végén. A Krasznahorkaitól kölcsönzött szavak kontúrozzák, hogy a szeretetigénynél szignifikánsabb dolgok, melyek meghatározóak lesznek. E szövegfoszlányokban az ugrásról, a cselekvés iránti vágyról, útkeresésről és a helyes irány megtalálásának feladásáról van szó, a végtelenről. A végtelenről, mely a maga teljességében arra csábít, hogy őt kutassuk, ám tudtunkon kívül vágyunknak sose engedjük a beteljesülést, és hogy magunkat tulajdonképpen arra kárhoztassuk, hogy kielégületlen szenvedélyektől hajtva az őrület fogságába essünk. Más szavakkal: „A perc, amelyben meg fogok őrülni, itt van, mindenki azt hiszi, szörnyeteg vagyok, pedig csak valaki, aki beletévedt egy hamis térbe, ez minden, évek, mérhetetlen mélység évek óta vándorlok csalóka távlatok nyomán, megnyílik egy, és én elindulok, és csak évek mérhetetlen mélységű évek múlva lesz világos, hogy tévedtem.”

A másik eszköz, mely minduntalan szétfeszíti a bánat tartóoszlopait: a fény. A világítás amorf; alakját tematikusan változtatja aszerint, hogy a koreográfiában éppen mi kerül előtérbe. A fényt tehát egyfelől a tipikus sikertelen szerelmi reakciók kísérőjelenségeként, másrészről viszont mint irányt szabó és a keresett irányhoz alkalmazkodó társ jelenik meg. Egyszer a nézőtérre merőlegesen, majd párhuzamosan keresztezi a színpadot, ami a keresési irányok egymásra feszülését és végtelenben sokszorozódását szemléltet(het)i.

A harmadik eszköze a tartalmi elidegenítésnek maga a táncosok testhasználata. Mozdulataik bár a szerelem változatos skálái köré csoportosulnak – és ezen a ponton megjegyzendő, hogy e spektrum árnyalati különbségeit rendkívüli finomsággal és érzékenységgel érzékeltetik és táncolják el az előadók (Eller Gusztáv, Frigy Ádám, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Mádi László, Fábián Anikó, Palcsó Nóra). Ophéliai tébolyok hamleti (kontraszt)őrülettel keverednek, néha egyetlen pillantásba írnak ezernyi jelentést – mégsem rekednek meg e térben. Éppen, hogy reneszánsz elődjükhöz hasonlóan egy másik térben rekednek. Saját terükben, a virtuális identitás magányos, egyedül álló helyében, ami önmaga köré vont buborékként védi és mérgezi az ént azzal, hogy arra ítélteti, sose találkozhasson mással valójában. Arra ítélteti, hogy önmaga tükrében is kívülálló, idegen maradjon az én, aki így eleve képtelenné válik a másikkal való kommunikációra. Végső soron nincs KIVEL találkozni, hiszen éppen az a kérdéses, kicsoda az én.

A Levitáció talán ebben az értelemben lebegés, egy értetlen álláspont, melynek nincs reális iránya és végcélja, ahova tartana. Nincs semmije, gyorsulása van. Úszik az üres sokféleség végtelenében, míg a tehetetlenségi törvényeknek megfelelően dühvé érleli az elhagyatottságot és árvaságot. Ez a harag pedig nem tehet mást, mint hogy a józanság illogikus arcává lesz, őrjöng. Elfogadja ugyanakkor a kollektív tévedést, mely azt feltételezte, létezik találkozás ének között vagy létezik találkozás énen belül.

Levitáció

Közép-Európa Táncszínház

Fény: Fogarasi Zoltán

Zene: Mizsei Zoltán

Koreográfus: Vlad’ka Malá

Előadók: Eller Gusztáv, Frigy Ádám, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Mádi László, Fábián Anikó, Palcsó Nóra