Lyukas csokoládé, töltött csokoládé...

Földi Béla munkája, a Csokoládé két önálló, egy férfi és egy női „szakaszból" áll, amit a „csoki" fűz össze, de hogy ezt a nem túl átgondolt kapcsot észrevegyük, ahhoz nagyon vájtszeműnek kell lenni. A fehér meg a barna csokoládé ugyanis a yin és a yang édességipari megfelelője a koreográfus tréfás felvetésében. Hogy ezen kívül még „az emberi jellemek változatosságának" is allegóriája lenne? Gombóc Artúrra tudja... De a Csokoládéban éppoly elvétve lehet tetten érni a jellemábrázolást (leszámítva a különböző színű nyakkendőket), mint csokiban a lila tehenet. Mindezzel együtt a darab inkább édes, mint keserű.

Fotó: Dusa Gábor

A kezdőképen, bambuszrolók sejtelmes szövedéke mögött két férfi készülődik, igazgatja magán a ruhát, a nyakkendőt. Majd négyessé egészülnek ki, s a blues taktusaira férfias virtuskodásba kezdenek. Az akrobatikus elemekkel fűszerezett show-tánc, a társuk segítségével levegőbe írt cigánykerekek impulzivitása addig tart, míg be nem sétál a NŐ fél pár piros tűsarkúban. A férfivirtust az eszüket vesztett hímek kamikaze-pilótákat imitáló - szigorúan térdvédő-igényes - földre vetődései váltják fel. Mikor egy pillanatra újra feltűnik egy fénykörben a piros cipő, a fiúk keresni kezdik (a cipőt? a NŐ-t?), de hiába.  A jelenet formátlan vergődéssel zárul a felhajtogatott fekete balett szőnyegek alól előtűnő fehér talajon. Taps! - de a függöny alatt kibújik az egyik táncos, és a nézőtéren kutat tovább. A cipőre egy dobogó alatt talál rá, de női láb helyett fehér csokoládéval a belsejében. A címhez erőltetett kép - vagy a kép kedvéért született cím - és a helyzetkomikumot kihasználni nem sokáig képes táncos jelenléte nem eléggé asszociatív ahhoz, hogy a tejcsoki színű balett-dresszekre varrt, habszerű szoknyával színpadra lépő lányok láttán felnevessünk, vagy, hogy egyáltalán észleljük, a két rész együvé tartozik.

Egy líraibb világba csöppenünk, ahol a táncosnők a duduk nevű kaukázusi hangszer hangjára hajladoznak, nagy ívű karmozdulataikkal, a testükön végigfutó hullámokkal idealizált, lágy nőiességet mutatva. A szakasz felépítése logikailag követi a férfiakét: előbb egy gyönyörű kontaktot látunk egymást megtartó-támasztó pózokkal, majd Mozart zenéjére a jobb hátsó sarokból egy táncosnő ülve araszol előre. A többiek is csatlakoznak. Négykézláb-pózaik, oldalazásaik a fiúk talajmunkájára rímelnek, a flexekkel megtört lábak mintha a szerelmes nőt karikíroznák. A színpadias megoldásokkal tarkított, középen kettétörő Csokoládé legmeghökkentőbb eleme az az óriási-bizarr földimogyoró-„hinta", ami a második résznek nemcsak színpadi látványeleme, de a befejező képen ebben ringatózik a női vágyak titokzatos tárgya, a piros nyakkendős férfi. Pajkos utalásokban nincs hiány, persze, ha már csoki, legyen mogyorós... kár, hogy a darab egészére nem futotta a töltelék.

Gustavo Ramírez Sansano darabja, a Flabbergast (Meghökkentő) eredetileg a Nederlands Dans Theaternek készült, s akárcsak Földi, ő is jellemek, „archetípusok" felvázolására vállalkozik. Archetípusokat itt sem látunk, de szórakoztató színpadi show-t latin dallamokkal igen. Az előadók a külön-külön köréjük vont fénykörökben kezdenek táncba, s egy „expozícióként" szolgáló rövid jelenet - imitált férfi-nő „verekedés" - teszi nyilvánvalóvá, hogy ez a darab sem okoz majd lidérces álmokat. Az epizódszerűen építkező koreográfia biztosra megy, a fiatal koreográfus nem vállal nagy kockázatot, hisz a népszerű jazz és a latinos temperamentum így is, úgy is elviszi a hátán az előadást. Ennél szerencsére többet kapunk.

Fotó: Dusa Gábor

Bravúros az első epizód, melyben Fodor Zoltánnak két, egymásra gyilkos pillantásokat lövellő, szerelmes amazonnal kell megküzdenie, akik mindannyiszor rácsimpaszkodnak-tekerednek, hol elölről, hol hátulról, s végül az egyikük meg is kaparintja a szerencsétlen „áldozatot", a hoppon maradt leányzónak nem marad más, mint a képzelet világa. A színpad elsötétül, s flashback-szerűen látjuk a számára pozitív végkifejletet: egy inkább játékos, mint érzéki duettet, amely után csókban forrnak össze.

Slusszpoénra épít egy másik epizód. Egy lánynak egyszerre négy, karót nyelt esetlenséggel csacsacsázó ficsúr teszi a szépet, mire a kiszemelt csinos hölgyet egy nem kevésbé csinos másik hölgy happolja el. A koreográfus - jó érzékkel - a latin tánc karikatúráját nem feminin lágyságban, bájolgó macsóságban adja, hanem a mozdulatok darabosságával teremt bábszerű gavallérokat.

A mikrotörténeteket az utazóbőröndökkel sürgő-forgó, a rajzfilmfigurák mókás esetlenségével, felnagyított gesztusaival megrajzolt tömegjelenetei fogják egybe. Az ötlet nem túl eredeti, számtalan koreográfia bontotta és fogja még kibontani az egyén személyes meséjét az utazásra kész, arctalan sokaságból. A két, előbb említett karakteres rész mellett elhalványul a többi, kivéve egy apró táncosnő technikás szólóját, amit a többiek - az időközben a színpadra leeresztett szalagfüggöny mögül - énekszóval kísérnek. Sajnos, sem a kórus, sem a mikrofonnal felszerelkezett szólista hangja nem ér el a nézőtérre, a jelenet a várt csúcspont helyett lapít egyet az előadáson.

A Meghökkentő est két darabja inkább konvencionális, a bejáratott sémák mentén haladva szórakoztató. Ami mégis mellettük szól, hogy „táncoló" embereket látunk, jól táncoló táncosokat. Ennek örülni kell.

Meghökkentő

Budapest Táncszínház

Csokoládé

Koreográfus: Földi Béla

Előadók: Ács Adrienn, Forró József, Hegedűs Tamás, Nagy Zoltán, Réti Szilvia, Sághy Alexandra, Stáry Katalin, Szabó Antal, Ur Annamária

Flabbergast

Koreográfus: Gustavo Ramírez Sansano

Előadók: Ács Adrienn, Balkányi Kitty, Fodor András, Fodor Zoltán, Forró József, Hegedűs Tamás, Nagy Zoltán, Réti Szilvia, Sághy Alexandra, Somorjai Judit, Stáry Katalin, Szabó Antal, Ur Annamária, Várnagy Kristóf

Helyszín: Nemzeti Táncszínház

Bemutató: 2009. április 22.