A másik ember

Vidnyánszky Attila egy nagy halom zsírosdeszka fölött, mely hatalmas tortaként tornyosult számtalan gyertyával a tetején, épp a vendégbarátság, a találkozás fontosságára hívta fel a figyelmet a megnyitó részeként, a színházi büfé átalakítását ünnepelve. (A munka a helyi Medgyessy Ferenc Gimnázium képzőművész szakos diákjainak keze nyomát dicséri.) Mintha a szegedi Andy Warhol-láz húzódott volna északra: a színház jelenlegi dolgozóinak és egykori nagy művészeinek pop art jellegű képmása szegélyezi a falakat és a mennyezetet. Ma reggel a díszletezők, a reggeli kávé elfogyasztása mellett nagy élvezettel keresték saját arcukat a közösségi térben.  Így hát - mint eddig is megszokhattuk - otthonos, barátságos légkörben kezdődött a fesztivál.

A "torta" mögött Vidnyánszky Attila és Forgách András - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

A drámaírók valósága avagy fikciója azonban egészen más képet mutatott. A nyitónap két előadása Háy János és Tasnádi István drámája abban igen hasonló, hogy lehangoló képet festett korunkról, helyzetünkről. Megszokhattuk kortársaink tollából ezt a kesernyés pesszimizmust, lemondást, ironikus tragédiát, nihilt, kispolgár-karikírozást - csodálkozni, meglepődni nem sikerült ezúttal sem. Összefoglalóan elmondható mindkét drámáról - ahogy az éjszakai összegző beszélgetésen Forgách András fogalmazott -, hogy klausztrofób légkört teremtenek egy hős, főszereplők nélküli világban. Eközben én a pokolra gondoltam, ami - Jean-Paul Sartre-tól tudjuk rég - a másik ember.

Az első számú bugyor a házasság pokla, amiből nincs kiút, hacsak nem esz meg a fene valaki másért. Ahogyan Háy János elmondta a beszélgetésen, annak idején Marton László, a Vígszínház (akkori) igazgatója kérte fel, hogy írjon drámát a Házasságon innen és túl című novelláskötetéből, amolyan korszerű darabot, német jelleggel, vagyis hosszas monológokkal. Ám Háyt a dialógírás foglalkoztatta, és darabjában azzal kísérletezett, hogy egy prózai szöveget miként lehet párbeszéddé alakítani. Végül a Vígszínházban elmaradt a bemutató, ám Pinczés István, aki már négyszer rendezett Háy-darabot, színpadra vitte a Magyar Színházban. A Házasságon innen és túl mély és meglehetősen szűkös bugyornak festi a házasságot, amelyet a dráma és az azt szorosan követő előadás szerint csak elrontani lehet. Ezt az átkot azonban nem kizárólagosan a jól be(nem)vált intézmény hibájának mutatja, sokkal inkább az idő múlásával hozza összefüggésbe.

Háy: Házasságon innen és túl (Bede-Fazekas Szabolcs, Csomor Csilla)

Háy János - összevetve saját drámáját Tasnádiéval - még egy közös szempontot említett: az „átjutási ambíciót". Míg a Tranzitban a túlvilág várótermében küzdenek a szereplők a megvilágosodásért, az átjutásért, addig Háy drámájában egy idős nő egy budapesti hídon akar nehéz mozgása ellenére is átkelni. Oda-vissza. És épp ebben a visszában van a bökkenő, az öregedésben, mikor az ember átlendül a holtponton (nők előbb, férfiak később, ám annál váratlanabbul). Átjutni nem könnyű, és megemészteni sem, hogy odaát vagyunk, már megvolt az életben, ami jó, ha megvolt, de az biztos, hogy nincs sok hátra.

Ahogy Tasnádi (szintén megrendelésre készült) drámájában sincs sok hátra, bár itt az idő jóval bonyolultabb probléma: az előadás valószínűleg egyetlen pillanatot, a halál állapotát terjeszti ki monoton végtelenné. Az előadás befejező részére derül ki, hogy kik a tranzitváróban tartózkodó utasok, és hogy mire is várhatnak. A mindvégig statikusnak tűnő díszlet zuhanó repülőgéppé alakul (a nap talán egyetlen váratlan fordulataként), így megmutatja a színpadon addig megismert szereplők halálának pillanatát.

A valaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadásáról olvasott kritikákban sok referenciát, intertextuális utalást göngyölítenek fel a dráma kapcsán. Dante, Beckett, Molnár Ferenc mellett azonban egy szorosabb idézet, közelebbi rokon mű is akad: Sartre Zárt tárgyalás című drámája, a már említett összezártság, alkalmazkodás pokla. Az idő végtelenségéig való várakozásé, a halál pillanatának kiterjesztése a túlvilág egészére (a másvilág-elgondolások közül talán ez a legembertelenebb verzió).

Tasnádi: Tranzit - Fotó: Pezzetta Umberto

Tasnádi drámájának végéről azonban - ha alaposabban megvizsgáljuk - hiányzik ez a lesújtó pillanat. Azt írja, hogy egy Férfi és egy Nő tér vissza, és elmondja szó szerint azt a mondatot, amivel az Apa és Anya kezdte az előadást. Bagó Bertalan tangó-operává gyorsuló rendezésében nem az a legszámottevőbb változtatás a drámához képest, hogy az előadás befejező részében a szöveget éneklik, fokozódó elemeltséget teremtve ezzel, hanem az, hogy új időbeli pontokat jelöl ki. (Az éjszakai beszélgetésen megtudhattuk, hogy a munkafolyamat során mennyire szoros együttműködés volt rendező és író között - ahogy ez Tasnáditól megszokott -, így valószínűsíthető, hogy a drámaírót is terheli a felelősség a sötét végkifejletért.) Az előadás végén ugyanis a rendezés nem új színészekre bízza a záró mondatot, hanem Ecsedi Erzsébet (Anya), Farkas Ignác (Apa) és Farsang Kitti (Szilvia) érkezik meg ismét a tranzitváróba. Ez arra utal, hogy a halál borzalma nem más, mint az, hogy ezt a pillanatot újra és újra át kell élni, ráadásul kellemetlen utastársakkal együtt és - ami még rosszabb - saját magunk esendő (vagyis valós) tükörképével összezárva. Így tehát ez a második bugyor egyenesen feneketlen, és beláthatatlanságával rémisztőbb, mint egy rossz házasság.

A végére hagytam a mégis kötelező reményt, ugyanis pokolbéli jellegük ellenére mindkét drámában, előadásban található ilyen mozzanat. Egyrészt a hídon átkelő öregasszonyt alakító Csernus Mariann kiváló játékában, abban a fiatalosságban, már-már kacér cinkosságban, amivel visszafelé indul a hídon, utat mutatva ezzel a Háy-darabban szereplő középkorúak nemzedékének. Másrészt abban a fordulatban, hogy a tranzitváróban megszületett csecsemő (talán a Messiás) - a repülőgép-katasztrófa egyedüli túlélőjeként - ki tudta játszani a szigorú ellenőrzési rendszert, és átverekedi magát az élők birodalmába. Abba inkább már ne is gondoljunk bele, hogy a másik ember poklánál már csak egy rosszabb van:  ha egyedül kell lenned, menned, ha nincs kivel megosztani a poklodat. Így szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy idén is akad kivel elfelezni a zsírosdeszkát és a pokoli színházat.

Tasnádi István: Tranzit

Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

Díszlet, jelmez: Vereczkei Rita

Zene: Szemenyei János

Mozgás: Stefán Gábor

Rendező: Bagó Bertalan

Szereplők: Ecsedi Erzsébet, Farkas Ignác, Farsang Kitti, Nagy Péter, Kovács Olga, Kricsár Kamill, Holecskó Orsolya, Ligeti Kovács Judit, Szakács László, Kiss Ernő, Mészáros András, Urházy Gábor László, Szegezdi Róbert, Spisák István, Tisza Anita, Andics Tibor, Pap Lujza, Tánczos Adrienn, Vizkeleti Zsolt, Pete Zsuzsanna, Mihály Péter, Székely Botond, Fichtacher Renáta, Horváth Illés, Szemenyei János

Háy János: Házasságon innen és túl

Pesti Magyar Színház

Díszlet: Pinczés István

Jelmez: Tordai Hajnal

Dramaturg: Gecsényi Györgyi

Rendező: Pinczés István

Szereplők: Bede-Fazekas Szabolcs, Tóth Sándor, Sipos Imre, Fillár István, Rancsó Dezső, Gregor Bernadett, Csomor Csilla, Tóth Éva / Kubik Anna, Benkő Nóra, Nagyváradi Erzsébet, Csernus Mariann, Dániel Vali