A gyermek halála

– Óriási ízlésváltozáson ment át az elmúlt két évben a debreceni színház. A közönség hogy fogadta ezt a változást?

– Csutka távozása után volt visszaesés a bérletesek számában, idén viszont már több bérletet adtunk el, mint tavaly. Nem sokkal, de többet. Viszont a jegyeladásunk már 10 ezerrel meghaladja a tavalyit. Pedig még nem zártuk le májust, és június közepéig játszunk. Ugyanakkor a bérleteseink fele lecserélődött. Sajnálom azt, aki elment, de örülök, hogy van ebben a városban egy olyan réteg, aki fogékony erre a fajta színházra. Komoly munkát fektetünk abba, hogy behozzuk a színházba a fiatalabb generációt. Munkatársaink járják az iskolákat, egyetemet, és próbálják megszerettetni ezt a fajta színházat, amit mi csinálunk. Én ezt már Beregszászban végig csináltam, tudom, hogy ez egy hosszú folyamat, de már nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Azt hiszem, hogy a szakmának örülnie kéne, hogy egy komoly színházi műhely van születőben, a kritikusoknak támogatni kéne, segíteni kéne a munkánkat. Sajnos nem így történik. Beregszász kapcsán már végig éltem valami hasonlót, de az egy határontúli színház volt valahol a periférián, nem volt annyira veszélyes. Most sokkal agresszívebben támadnak, vagy éppen nem akarnak tudomást venni rólunk. Nekem az ad erőt, hitet, hogy A sasfiók négy órás előadására havi két-három alkalommal bérleten kívül is összejön 300 ember, abból harmincan-negyvenen elmennek, de a többség az előadás végén lelkesen ünnepel, pedig az előadás a debreceni közönség számára szokatlan nyelven szólal meg. Érezhetően egyre több a fiatal az előadásainkon. Kritikát nem olvasok már vagy nyolc éve. Elmondják nekem, és én meghallgatom. Tudom, hogy A sasfiókról Koltai Tamás jót írt, MGP viszont provokálóan rosszat. Az utóbbi kevésbé érdekel, őt morálisan és ebből következőleg szakmailag is alkalmatlannak tartom a kritikaírásra.

– Miért nem olvasol kritikákat?

– Mert mondjuk a Színház című lap kritikusa most azt írta, hogy az Úri murinak realista díszlete van. Amíg ilyen szakmai szinttel találkozom, addig nem érdekel a kritika. Tehát egy három méteres piros ló két és fél méter magasan a levegőben, zöld fűből álló égbolt alatt, az egy realista díszlet? Azért nem olvasok kritikát, mert mindig érzek bennük valami szakmaiatlan, mögöttes szándékot. Úgy gondolom, a magyar kritika nagy része nem a magyar színház ügyét szolgálja. Kiszolgálója bizonyos köröknek, amelyek görcsösen ragaszkodnak a hatalmukhoz, és próbálják saját érdekeik szerint alakítani a magyar színházi szakma történéseit.

– Tehát nem lehet párbeszédet folytatni a kritikával?

– Alapvetően úgy gondolom, nagyon fontos volna. De nem mindenáron. És ha elveim feladása az ára, akkor inkább nem.

– Beszéljünk most az előadásokról! A sasfiók egy romantikus darab, és a te előadásod is ezt az összetevőjét hangsúlyozta.

– Semmi másról nincs itt szó, mint egy kisgyerek haláláról. Komolyan vettem, amiről Rostand beszél a darab mottójában. Az ifjúság halálát írta meg A sasfiókban. Azt a pillanatnyi, villanásszerű elmúlást, aminek ifjúság a neve. Az almafának a virágzását. Úgy döntöttünk Szásával, a díszlettervezővel, hogy egy virágzó alma- vagy cseresznyefa lógjon be a színpad fölé. A természetben mire megszoknád, megéreznéd az illatát, addigra már csak múló emlék, elvirágzott... Nemrég született a lányom, elmentem anyámékért az ukrán határra, hoztam föl őket Debrecenbe, és láttam, hogy mindenfelé tombolt az orgona. Itt voltak egy hétig, és amikor mentek haza, már mindenütt csak barna szirmokat láttunk, hullottak a virágok. Valami olyan fájdalom van ilyenkor az emberben, amit nehéz szavakká fogalmazni... Kicsit ez van benne az előadásban. Ehhez képest mindenféle politikai és történelmi háttér mellékes. Van egy ígéret, egy gyermek, aki meghal. Meghal a fizikai valóságában. Vagy meghal úgy, hogy felnő, megöregszik. És ehhez a világ statisztál. Én is nézem a fiaimat, ott toporognak a világ kapujában, élnek, önmaguk akarnak maradni, és izgulok, meddig lehetnek azok.

– Szükségszerű a gyermek halála?

– Persze, mert minden egyes gyermek ígéret a megváltásra. Vagy belepusztul ebbe az ígéretbe, mert gyenge, mint mondjuk a Sasfiók, nyomasztja az apja emléke, gyötri a tüdőbaj. Vagy megöli őt a világ. Vagy megváltozik, és olyan lesz, mint maga a világ, mert ha nem így történne, még tényleg megváltaná valaki a világot.

– Nagyon erős képek vannak A sasfiókban, izgalmas vizuális és zenei megoldások, szép jelenetek. Mégis néha elhatalmasodik az előadáson a verbalitás. Gondolok például arra a jelenetre, amikor egy híres Napóleon portrén ül Krisztik Csaba, és egy legalább húsz perces monológot mond.

– Nagyon erős sűrítménynek érzem azt az ötletet, ahogy Krisztik Csaba ott kuporog a festményen, mint egy sasfiók. Ott, az apja feje mellett. Én ezt akár egy óráig elnézném. De tudom, hogy nem minden néző van így ezzel. Persze az ember kicsit önző, és magának csinál előadást... Nyilván lehetne A sasfiók utolsó nagymonológjából is valamit húzni. Örültem, hogy Csaba megtanulta ezt az irdatlan szövegmennyiséget, felosztottuk részekre, meghatároztuk, melyik miről szól, a mondatok miről szólnak. Gyönyörű az a kép szerintem a végén, ahogy állnak sorfalat alkotva az emberek, így asszisztálva ehhez a rituális gyilkossághoz, áldozathozatali aktushoz. És szép az a fa is fölötte. Szimbóluma az égbe emelkedő léleknek. Én nem érzem hosszúnak a húsz percet. Persze, ha lett volna egy kicsit több időm és nem három perccel (szó szerint) a bemutató előtt raktam volna össze az előadást, akkor bizonyos dolgokat másként csináltam volna.

– Mások lennének az arányok benne?

– Igen. Nyilván arról van szó, hogy nagyon nehéz egy ekkora léptékű előadást belepréselni egy repertoárszínházi működési rendbe. Se A sasfiókkal nem vagyok kész, se az Úri murival. Alig várom, hogy Cserhalmi visszajöjjön, és próbáljunk. Igazgatói önkénnyel bepakoltam három nap próbát, sikerült is egyeztetni a vendégszereplőket... Sajnos úgy engedem ki a kezünk közül az előadásaimat, hogy nem készülök el velük. De egy Sasfiókot vagy egy Úri murit nem is lehet a repertoárszínházi próbaidőben megcsinálni. Így kimarad a legizgalmasabb fázis, az előadások finomhangolása, amikor pontosan meghatározódnak az arányok. A bemutató után minden előadás előtt tartok egy-másfél órás próbát, így mondjuk a tizedik-tizenegyedik előadásra nagyjából készen vagyok. De igazából teljesen ez nem pótolja a normális próbafolyamatot. Úgy keresünk most kitörési pontokat, hogy nyáron csinálunk új bemutatókat. Meghosszabbítjuk az évadot. Talán levegőhöz jutunk ettől az évadon belül.

– Te a vidéki repertoárjátszás nehézségeiről beszélsz, amivel az a legfőbb gond, hogy mire megtörténne egy előadás finomhangolása, addigra nagyjából ki is fut a széria.

– Mi nem vesszük le a legértékesebb előadásokat. Vannak fesztiválérdeklődések, meghívások. És ami nagyon fontos, úgy érzem a színészek is ragaszkodnak a meglévő produkciókhoz. Az oroszok színházi hagyományaiknak megfelelően öt-tíz évig is életben tartanak előadásokat. Tudom, hogy ez egy vidéki magyar városban nagyon nehéz. De nekem Beregszászban sikerült szinte az összes lényegi produkciónkat műsoron tartani.

A beszélgetés egy nagyobb interjú része, amely teljes terjedelemben az Ellenfény 2008/4-5. számában jelenik meg, és a POSZT ideje alatt már kapható lesz.