Megváltást hazudni

A nagyszínpad hagyományosan nem a közönségnevelés és a kísérletezés terepe. Ide általában olyan előadásokat tervez egy színház, amelyek szélesebb közönséget képesek megszólítani, ennek érdekében pedig látványosabb, hatásosabb, egyszerűbb (néha olcsóbb) hatáselemekkel élnek. Ha tehát egy előadást komédiaként hirdet meg a színház (mint most a Finitót Székesfehérvárott), akkor a közönség elvárása mindenekelőtt a nevetés. Ez akkor is igaz, ha magához a műfajhoz – ha pontosan használjuk a fogalmat – egyáltalán nem tartozik hozzá a harsányság.

Számos változata létezik a komédia műfajának, maga Tasnádi István is többet megidéz a Finitóban (amelynek – a Magyar zombit is figyelembe véve – a székesfehérvári a hetedik kőszínházi bemutatója). Egyrészt felismerhető benne az arisztophanészi hagyomány, amelyben a közélet aktuális szereplői, típusai is nevetségessé válthatnak. Konkrét előzményként Tasnádi Nyikolaj Erdmanra hivatkozik, akinek Az öngyilkos című darabajából való az alapötlet. Erdman a gogoli komédiának azt a hagyományát folytatja, amelyben a kiábrándító valóság, illetve ennek jellegzetes társadalmi típusai válnak a szatíra tárgyává. De a Finito sok szálon kapcsolódik Moliere-hez is (például verses formájában vagy zárlatában), a francia komédiaszerző pedig alapvetően az emberi gyarlóságok ábrázolására törekedett. De Tasnádi darabja (főleg a második felvonása) olvasható olyan médiaparódiaként is, amelynek ha a mélyére nézünk, akkor valójában a nyilvánosság mai működésének elképesztő abszurditásai tárulnak fel benne.

A Finito a vulgáris kiszólásoktól az intellektuális nyelvi játékokig a humornak is sokféle változatát használja – rendezői döntés kérdése, hogy ebből egy-egy színrevitel mit erősít meg. A székesfehérvári előadás rendezője, Hargitai Iván elsősorban sikeres előadást szeretett volna színre állítani, ezért a humor egyszerűbb, közvetlenebb, gyakran harsányabb formáit engedte megnyilvánulni (elsősorban a színészi játékban), és többnyire elsiklott azon lehetőségek mellett, amelyek a darab mélyebb rétegeit is feltárhatták volna.

Rögtön az első dialógusból egy pörgő, burleszkszerű jelenet születik. Dúltan jön-megy Blondinné (Závodszky Noémi), felajzva pöröl a férjével (Tűzkő Sándor), de nincs idő, hogy felfogjuk, ki is ez a Blondin Gáspár, és mi a baj vele. A perlekedés mulatságos helyzetére (és a házasélet pikáns részleteinek humorára) még rá is erősít az előadás azzal, hogy magát a főszereplőt is eleve mulatságos figurának mutatja. Blondin tehetetlenül szerencsétlenkedik, miközben hallgatja a felesége veszekedését, majd dühében az elérhetetlen magasságú lámpára igyekszik feldobni a nadrágszíját, hogy felakassza magát. Aztán kirohan egy olajoskannáért, teátrálisan benzint locsol magára, mint aki menten fel fogja magát gyújtani, ha nem hagyják békén. Az előbbi „akció” benne van a darabban, az utóbbi rendezői továbbgondolása az ad absurdum fokozott helyzetnek: Blondin egy benzinnel átitatott zsebkendőt dug bele a kannába, és egy öngyújtót vesz elő, hogy így tartsa sakkban a környezetét.

Az előadás indítása tehát olyan helyzetet rajzol fel, amelyben senkinek nem lehet igaza. Pedig – ha jól olvasom a darabot – a Finitóban eleinte mindenkinek igaza van. Blondinnénak is, aki valahogy ki akarja zökkenteni a férjét a rátelepedett kedélytelenségéből, de Blondinnak is, aki nehezen tud már magával mit kezdeni, hisz hónapok óta nincs munkája. De még a Szomszéd Misi sem akar semmi rosszat, csak segíteni szalad át. Még Blondin anyósa sem megy túl azon a határon, ahogy az öregasszonyok szoktak kárálni a vejükkel, ha nem különösen szívelik őt. Blondin a darabban eleinte egyszerűen csak azt akarja, hogy hagyják békén. Ezért zárkózik be a kerti budira. Épp azt teszi, mint Örkény István Tótékjában csinál szegény jó Tót Lajos. (Ez a kisemberi lázadás és ennek végletesen groteszk formája is fontos összetevője a Finito által megidézett komédiahagyománynak.) A székesfehérvári előadás azonban „modernizálja” a helyzetet (és ezzel kiiktatja az örkényi párhuzamot): itt a kerti budi helyett az átlátszó falú fürdőszobába zárkózik be Blondin, ahol végig láthatjuk, mi csinál bent. Dühösködik és tehetetlenkedik. Esetlenségében még a kádba is belezuhan. És máris elenyészik minden titok, ami érdekessé tehetné „elvonulását”. A darabban ugyanis nem lehet tudni, hogy mi van a budiba zárkózott Blondin Gáspárral, ezért a többiek lassan kezdik bebeszélni, hogy készül valamire.

Az ügybe Polgármester Feri érkezése hoz újabb fordulatot. Ha már mindenképpen meg akarsz halni, mondja Gáspárnak, akkor ne legyen hiába a halálod, mondd, hogy a falusi gazdálkodók lehetetlen életkörülményei miatt akarsz meghalni. A székesfehérvári előadás tere ennek a jelenetnek sem tesz jót. Azt ugyanis el lehet hinni, hogy valaki a budi falán keresztül suttog a másiknak, az azonban már kevésbé valószínű, hogy a fürdőszobában kuksoló hasonlóképp hallja a ház oldalához kuporodó polgármester (Bata János) sejtelmes ajánlatait.

Nem a polgármester az egyetlen, aki lehetőséget lát Blondin halálában: miközben kivonul a televízió, hogy közvetítse a falusi túszdrámát, sorban érkeznek azok is, akik szintén szeretnék megvásárolni maguknak (vagy kliensüknek) Blondin mártíromságát. Jön Bicke B. László költő (Kelemen István), aki a kultúrát sújtó megszorítások miatt tenné mártírrá Blondint, érkezik Tigris Niki, a leszálló ágban lévő popdíva (Bakonyi Csilla), aki azt szeretné, ha az iránta érzett reménytelen szerelem kergetné öngyilkosságba a férfit, hogy az újabb botrány ismét rá terelje a média figyelmét. És jön Dr. Juhos Buda tárgyaló-pszichológus (Fehérvári Péter), aki névleg ki akarja hozni Blondint, ám valójában csak a halálát akarja megvásárolni, mert egy maffia leszámoláshoz szüksége lenne egy helyettes hullára.

Miután az előadás indítása nem teremti meg a történet emberi dimenzióit, ezekben a jelenetekben már valóban csak a külsőségekre helyeződik a hangsúly. Juhos Buda hatásosnak szánt mozdulatokkal szabadul meg a cipőitől, mintha imidzsének elengedhetetlen tartozéka lenne, hogy csak mezítláb tárgyal, de magáról az emberről lényegében nem tudunk meg semmit. Mint ahogy Tigris Niki is csak a külsőségekben nyilatkozik meg: Bakonyi Csilla lazán, látványos koreográfiával, élvezhető hanggal hoz színre egy énekesnőt – egy egész tánckar asszisztál neki –, de abból a kétségbeesésből, emberi leépülésből nem látunk semmit, ami ebbe az isten háta mögötti faluba kergeti. Hernádi Szabolcs viszont Pálnak, a második részben kulcsszerepet játszó showmannek még a külsőségeit sem képes megjeleníteni. Egyszerűen nem hisszük el, hogy erre a fiúra bárki is figyel, nemhogy egy egész ország csüngene a műsorain. Arra pedig nyilvánvalóan képtelen, hogy valamiféle fausti figurát formáljon Pálból, holott a történet menetében ezt a szerepet próbálja eljátszani a showman.

Ezért is tűnik erőtlennek az előadás második része, ami az emberi történetet egyáltalán nem viszi tovább, de Pál élő tévéműsorának külsőségeit sem teremti meg illúziókeltően. Pedig a székesfehérvári előadásban nagy hangsúlyt kap a show. Pejtsik Péter mai slágerhangzásokat idéző számokat írt minden olyan helyre, ahol a darab erre akárcsak halvány utalást is tesz (miközben a szöveg barokk zenére, Lullyra vagy Rameau-ra hivatkozik). Nemcsak Tigris Niki énekel, hanem Pál, de még a Polgármester és a szomszéd Misi is. És természetesen bombasztikus zene kíséri a „finálét” is.

Az utolsó képben – éles hangulati váltással – a rendező megpróbál súlyt adni a történetnek. Egyúttal határozottan ellene is játszik Tasnádi szövegének. A Finito a Moliere-től kölcsönzött deus ex machinával zárul, ahol is egy Hivatalos Úr új reményeket hoz, és megbékélést hirdet. Hargitai Iván azonban nemcsak ironizálja ezt a zárlatot, hanem az ellenkezőjére is fordítja: a szemüveges szárnyas angyalként érkező Quintus Konrád elmondja ugyan a zárószavakat, de közben – groteszk piétaként – Blondin véres arcát simogatja. Már mindennek vége, hazugság a megváltás reménye és a jobb kor, ami valaha ránk köszönhet.

Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Díszlet: Bátonyi György

Jelmez: Kárpáti Enikő

Zene: Pejtsik Péter

Koreográfus: Kováts Gergely Csanád

Rendezőasszisztens: Hajnal János

Rendező: Hargitai Iván

Szereplők: Tűzkő Sándor Závodszky Noémi Kozáry Ferenc Bata János Kelemen István Bakonyi Csilla Fehérvári Péter Juhász Illés Hernádi Szabolcs Váradi Eszter Sára Gulyás Balázs Quintus Konrád, továbbá a Vörösmarty Színház tánckara

Más is látta:

Szabó Zoltán: Halálosan nagy ábránd

Képgaléria itt