„Sehol és soha többé

Molnár Ferenc kedvelt, de a leggyakrabban játszottak között nem szereplő drámája, az Olympia alig áll ellen a jelen viszonyokra reagáló allegória-keresésnek. Története szerint a sznob, a köznépet mélyen lenéző hercegi család ott bántja meg a jóval alacsonyabb rangú, ám igen jóravaló huszárt (akinek neve „Herr Kovács. Még csak nem is »von« Kovács”), ahol az a legjobban fáj: identitásában, vagy ahogy ők mondják, „parasztságában”. S Kovács, hogy megtanítsa, a „paraszt” is érző és értékes ember, kegyetlen tréfát eszel ki az előkelőségek kárára. Kétségtelen túlzás volna azt gondolni, hogy mindez ráerőltethető a vidéki színház és a nézőinek kapcsolatára. Nem is juthatna ez eszünkbe, ha az „itt és most” kontextusa – a szakmailag elismert rendezőkkel való szakítás és az egri nézők kérlelhetetlen letiltása a színházi élvonal követéséről – nem állítana a fejére minden racionalitást.

Ennek ellenére az egri Olympia a jelen eseményeire vakon és süketen nézve is megállná a helyét. Külső vonásaiban igen grandiózus előadás Csizmadiáé: Cziegler Balázs impozáns és az utolsó centiig kidolgozott luxus fürdő-szalonjában játszódik, kis medencével, díszkúttal, pohárszékkel, félreeső toalettel, lépcsőkkel és a hozzájuk tartozó aranyozott korlátokkal s a vörös szín dominanciájával. E hatalmas és tekintetrabló tér kihasználása a rendezés egyik fő kihívása s az előadás egyik sikere. Csizmadia ugyanis felhasználja a díszletet a rendezés másik kulcsához, a gondos és következetes karakterelemzéshez, amennyiben már a térhasználatból is következtetni lehet (helyesen) egy-egy szereplő jellemére.

Bozó Andrea, Vajda Milán, Kaszás Gergő, Szabó Emília - Fotó: Dömölky Dániel

A folyvást intrikáló, a többiek magas státuszára (a főszereplők ugyanis Ferenc József császár bizalmasai) féltékeny Lina (Fekete Györgyi) például többnyire a bal kéz felőli, magányos fali beugróban ül, szemben és távol mindenki mástól. A többiekhez nem igazán tartozó, de Linától is elhatárolódó Albert (Vajda Milán) hol a jobb oldali díszes heverőkön, székeken, hol balra, egyedül mutatkozik. Az együgyű csendőr-alezredes (Schruff Milán) fél egyáltalán belépni a szalonba, többször egy láthatatlan vonal mentén a lépcső tetején ragad. Ám a jó térkezelés leginkább a herceg feleségét, Eugéniát és a címszereplő anyját játszó Bozó Andrea teszi látványossá: mivel ő ragadja magához a darab főszerepét, ő uralja a teret is – talán nem véletlen, hogy az ő csodás vörös estélyije harmonizál a szoba színével. (Jelmeztervező: Füzér Anni.) Ő az, aki a legmagabiztosabban mozog minden oldal között, sőt ő az, aki a pólusokat meghatározza; s hol extrovertáltságból, hol idegességből, de mindig bejárja az egész díszletet. (A szín uralásával, a belülről fakadó, de az erkély utolsó soráig sugárzó magabiztosságával a színésznő bizonyos tekintetben folytatja, amit a műsorról frissen levett Prolikban elkezdett. Bozó Andrea pályájának izgalmas folytatása lehetne egy Médeia-szerep.)

Csizmadia nemcsak tágítja a teret – ez technikailag nem nehéz: van elfüggönyözött mellékhelyiség, s nyithatóak a kulisszába vezető „kertkapuk” is –, de szűkíti is. A hercegkisasszonyba szerelmes huszár és Olympia kettőseinek úgy teremt intim teret, hogy a két színész – Ötvös András és Szabó Emília – orrtávolságra áll egymástól, s a kettejük közti vibrálás elhomályosítja a szalonbelső többi részét. Nagyban hozzájárul ehhez a tehetségét Csizmadia gondos „színész-építése” miatt mostanában kibontakoztató Szabó Emília Olympiájából sugárzó erotika is. A színésznő játéka tulajdonképpen erre is épül: Szabó többnyire merev arccal játszik, mintha szó szerint is maszkot erőltetne magára. Maszkot, amely az arisztokrácia elvárásai formálnak, amelynek viselője szerint az alacsonyabb rang élettani értelemben is lealacsonyít, s amely maszk még (vagy a „kamaszkor” végével már) nem elég erős ahhoz, hogy kibírjon akár egy szemkontaktust a persze szintén elnyomott vágy tárgyával. Épp ezért – a folytonos félrenézések miatt – hangsúlyos minden egyes farkasszemezés, s ezért jó ötlet Csizmadiától a huszár szerelmi vallomása közben elcsattanó csók: az ez által kiváltott, elnyomni hiába próbált érzés az, ami annyira feldühíti Olympiát, hogy szavaival meg tudja semmisíteni a tolakodó „parasztot”. Végül az ilyen pillanatok egyenes folytatása, amikor a haramiává vedlett huszár vadsága, erkölcstelensége miatt feltüzelt vágy végül legyűri Olympiát, s Szabó Emília arcáról leperzselődik az álarc. Őszinte, szép pillanat – amelyhez persze elengedhetetlen Ötvös András elkeseredettséget, a pillanatnyi hatalom élvezetét, a szerelmet és a gazember-szerep színleléséből fakadó improvizációt egyesítő játéka – ő úgy „viseli” mindig egyenes hátát, mint Olympia a maszkját: nem engedi, hogy látványosak legyenek a rajta ejtett sebek.

A Szabó Emíliából ki-kitörő erotika nem elszigetelt eleme az előadásnak: Olympia ebben anyjára ütött. A már színre lépésekor fenséges bájával tüntető, csodásan megkomponált jelmezt viselő Eugénia (Bozó Andrea) nem csak eleganciáját örökítette át lányára: a fess huszárkapitány, a tiltott gyümölcs, a fürdőbeli nyaralás egzotikus kelléke rá is hasonló hatást tesz, s ezt Bozó nem játssza túl. Az előadás első részében csak apró utalásokkal érzékelteti mindezt, mint ahogy a későbbiekben is visszafogott marad érzékiségében, noha ekkor már a szöveg is megtámogatja a rendezői sugalmazást. (Miután lánya a zsarolásnak engedve elmegy a huszárral – tudniillik az magát szélhámosnak vallva őt kéri cserébe, hogy ne hozza hírbe a hercegi családot a sajtóban –, az anya kifejti: irigyli azokat, akik maguk vállalhatnak áldozatot gyermekük helyett.) Visszafogott, mégis kifejező játéka jellemző az egész előadásra: ebben a csizmadiai-molnári arisztokráciában nincsenek eltúlzott, széles gesztusok, legfeljebb a zaklatottságot jelző kényszeres fejmozgás vagy egy félrenyelés Bozótól, egy elfojtott sikoly Szabó Emíliától.

Ötvös András, Szabó Emília - Fotó: Dömölky Dániel

Bozó egy másik párosban is erős: a darabot végigkíséri az Eugénia és az intrikus Lina közti csipkelődés – ami Bozó és Fekete Györgyi játékában több egyszerű csipkelődésnél. Sértéseik döfések inkább, s rendszerint Bozó ejti a nagyobb sebet – egy nőn, aki ugyanabba a férfiba szerelmes, mint ő. A párharc tehát nem komédiai poénforrás – noha humora tagadhatatlan –, hanem a másik megsemmisítéséig tartó, komoly küzdelem. Fekete a többiekénél jóval sötétebb és egyszerűbb estélyijében eleve alárendeltnek tűnik; a színész minden egyes alkalommal felragyog, amikor ennek ellenére mégis ő tud bevinni egy találatot Bozónak.

A jellegzetesen Molnár Ferenc-i, remek dialógustechnikával, pontos szerkesztettséggel megírt drámában nincs semmi, ami fölösleges – szereplőből is csak hét van. Hogy a néha csak vázlatosan papírra vetett figurák hogyan kelnek életre (életre kelnek-e), az tekinthető akár egy-egy társulat próbájának is. Kaszás Gergő például eleinte elvárásszerűen hozza az időközben a többiekhez csatlakozó herceget (Olympia apját), a kedves hülyét, akinek nincs nagyobb kihívás az életében, mint örömet szerezni a császárnak. Nehéz lenne elhinni, hogy Kaszás ennyivel megúszná az előadást: valóban, egyetlen cselekvésbe sűríti szerepe egész – meg nem írt – életét, s ráadásul az Olympia című dráma teljes világát is, az osztályok közötti durva, az egyik felet maximálisan kielégítő, a másikat talán megalázó különbséget. Kaszás ugyanis mintegy kedvtelésből pofozgatni kezdi Ötvöst, igen erősen, a szalonképesség határán táncolva – élvezve, hogy megteheti ezt. Schruff Milán csendőr-alezredesként és Vajda Milán Albertként egy-egy jellemdarabkát játszik – kifogástalanul, ha nem is emlékezetesen. Schruff figuráját két mozdulattal írja le: egyrészt folyvást saját övébe kapaszkodik, másrészt állandóan meghajol (s szinte úgy is marad). Vajda kicsikét mélyíti Albertjének jellemét: nem csak a minden sértő szón való fennakadás és megbotránkozás humorát mutatja meg, de felvillant egy olyan embert is, aki épp az ilyen, mások szerint ártalmatlan szurkálódások el nem nézése miatt nem tud elvegyülni a többiek közt.

„Látom [önt]… ősszel… Bécsben?” – kérdezi a szerelmes Olympia a darab végén a huszárkapitányt. „Nem, édes. Sehol és soha többé” – hangzik a válasz – amelyet más körülmények közt csakis szerelmi tragédiaként lehetne felfogni. Csakhogy mindig beférkőzik valamelyest a kontextus is egy-egy előadásba – ez a pár mondat is máshogy hangzik egy épp csak összemelegedett, s most bizonytalan irányokba szétszéledő társulat két tagjának szájából. Talán a premiervégi, hosszú percekig tartó vastaps nem csak a színészi játéknak, a meghajló rendezőt fogadó ováció sem csak a rendezésnek szólt.

Molnár Ferenc: Olympia

Gárdonyi Géza Színház, Eger

Díszlet: Cziegler Balázs

Jelmez: Füzér Anni

Rendező: Csizmadia Tibor

Szereplők: Kaszás Gergő, Bozó Andrea, Szabó Emília, Ötvös András, Vajda Milán, Schruff Milán, Fekete Györgyi

További írás az előadásról:

Kutszegi Csaba: 180 fokos lázban égek...

Lénárt Ádám: Az utolsó modern kori Olympia

Ugrai István: Nincs remény

Videóelőzetes:

Tv Eger