Szerelem szerelem

A csupa ismerős arcból álló pesti, fiatal értelmiség tagjai – ők azok, akik a Trafó nézőterén is ott vannak, amikor ott kell lenni – szóba elegyednek egymással, és sorolják, mi a bajuk Budapesttel és a helyi mentalitással: az ordenáré módon bulizó fiatalok a négyes-hatoson, a barátok, akik csak azért vannak jóban velünk, hogy lássák, mi még náluk is nyomorultabbak vagyunk, a kocsmák éjszakai minden-mindegy numerái, akik már a látszat kedvéért sem tesznek úgy, mintha többet is várnának egy-egy kapcsolattól és így tovább. Ha nem egy színház nézőterén lennénk, ahol mégsem szokás fennhangon ilyesmiről (vagy bármiről) tárgyalni, miután már bezárták az ajtót, és ha nem ismernénk fel a nézőtéren közöttünk ülő vitapartnerekben a HOPPart és a Nézőművészeti Kft. színészeit, bárki elhihetné, hogy egy afféle kocsmai beszélgetésbe hallgatott bele éppen. De nem: ez az alkalmi társulat és Koltai M. Gábor rendező Ahogy tetszik-értelmezése; az ok a kivonulásra a városból, a bevonulásra valamiféle foglaltházba (Vereckei Rita látványtervező szocreál bútorokkal és az ardennes-i erdőt idéző, famintás tapétával otthonossá tett szobájába). Markáns aktualitásában a Korijolánuszt (a HOPPart előző Shakespeare-bemutatóját) idéző, szimpatikusan mai és eleven, sokat ígérő kezdés ez – egy olyan előadásé, amely határozott gondolatokat közöl a jelenkori valóságról, és amely valós problémákat feszeget. Egy másik előadásé.

Szilágyi Katalin, Friedenthal Zoltán, Roszik Hella - Fotó: Dusa Gábor

Mert bár az erős és sajátos kezdés átformálja a nézői elvárásokat, a későbbiekről végül akármilyen jóindulattal és nyitottsággal sem igen lehet mást mondani, mint hogy egy, az első öt-tíz percben felvetett gondolatnál a maradék két és egynegyed órában többet adni nem tudó, nem különösebben átgondolt, nem különösebben rendhagyó Ahogy tetszik-előadást látunk, amelyben itt-ott kurtítva, máshol a mai nyelvhez illeszkedő kiszólásokkal tarkítva ugyan, de végeredményben komolyabb változtatás nélkül játsszák el az ismert történetet, reflektálatlanul hagyva az olyan tizenhatodik-tizenhetedik században működőképes, de ma már megmosolyogtató részeket is, mint a „gonosz” herceg csodás pálfordulása vagy az oroszlánokkal és kígyókkal küzdő hős figurája. A színészek nem pásztornak, vadásznak vagy hercegnek, hanem mai, városi nőknek és férfiaknak vannak öltözve, a díszlet nem erdő, hanem lakás – de lehetne akár fordítva is. Amit ez az előadás a világról gondol – hogy nem jó ez így, hogy sehogy sem jó, hogy túl sok a panasz és túl sok a panaszkodó –, az elhangzik az első percekben, vagy legfeljebb még a Sziámitól, Európa Kiadótól és a nyolcvanas évek alternatív rockjából válogatott dalok révén. De máskülönben az előadás további részeiben felbukkanó motívumokat nem lehet megfeleltetni ennek a gondolatnak, mert azok vagy valóban egyszeri poénok, vagy Koltai M. Gábor adott túl kevés kulcsot az értelmezésükhöz. A probléma az, hogy a két valóság – a pesti mocsárból kivonult értelmiségieké és Shakespeare kissé erőtlen szerelmi komédiájának szereplőié – így nem férnek meg jól egymással, mert a kezdőjelenet, a díszlet, a hűtőben lévő sörök, a kollégiumi szobát idéző viszonyok, egyszóval a hangsúlyos jelenkoriság folyamatosan azt sugallja, hogy valami többről van szó, mint néhány fiatal szerelmi problémáiról. De hogy mi volna az a több, sosem derül ki.

Szabó Márta, Scherer Péter - Fotó: Dusa Gábor

HOPPart Társulat, Nézőművészeti Kft.

Szabó Lőrinc fordításának felhasználásával

Látvány: Vereckei Rita

Dramaturg: Kárpáti Péter, Sediánszky Nóra

Produkciós vezető: Matók Szilvia

Producer: Orlai Tibor

Rendező: Koltai M. Gábor

Szereplők: Barabás Richárd, Friedenthal Zoltán, Herczeg Tamás, Katona László, Kiss Diána Magdolna, Kovács Krisztián, Mucsi Zoltán, Roszik Hella, Scherer Péter, Szabó Márta, Szilágyi Katalin

Helyszín: Trafó