Mi a magyar most?

A magyarokhoz intézett óda számonkérő dühe helyett azonban Garaczi László a KoMa számára írt darabjában inkább ironikusan, mulatságosan tárgyalja a kérdést. Mégis művéből hasonló reménytelenség árad, mint a Berzsenyi-versből – akkor is, ha a pamflet és a kabaré elemeit szerencsésen vegyítő előadáson inkább röhögünk azon, amin valójában sírni szeretnénk.

Kettős mottóval indul az előadás: Zrínyi Gál Vince konferansziéként szólítja meg a közönséget: „Garaczi László vagyok” – mondja (amin néhányan nevetnek, mert látják, hogy Garaczi László ott ül a nézőtéren), és arról a két élményéről kezd el mesélni, amely a darab megírására sarkallta. Először idéz egy betelefonálós rádióműsorból, amelyben egy elragadtatott hang arról prófétál, hogy a magyarság a kiválasztott nép, és nincs kisebb küldetése, mint a világ megváltása. Aztán egy tévévetélkedő feladványát mutatja meg, amelyből az derül ki, hogy nincs rendetlenebb, megbízhatatlanabb, ellenszenvesebb nép a magyarságnál. Hol az igazság? – kérdezzük, és azt várjuk az előadástól, hogy majd erre kísérel meg valamiféle választ adni, és arra késztet bennünket, hogy mi is (akik ugyan egyre csüggedtebben, de mégiscsak ehhez a néphez tartozónak érezzük magunkat) belenézzünk a nemzeti önismeret cseppet sem hízelgő tükrébe.

Zrínyi Gál Vince, Lass Bea - Fotó: Somogyi-Magyar Gréta

Az előadás azonban kevesebbről is, többről is szól ennél. Egyrészt valójában nem válaszol a mottóval felvetett kérdésekre, de sok minden mást szóba hoz. Inkább arról ad groteszk körképet, hogy milyen is ma értelmiségiként, művészként, magánemberként Magyarországon létezni.

A konferanszié Zrínyi Gál Vince ugyanis szerepet vált, és Fehér Vinceként válik az előadás főszereplőjévé. (A keresztnév azonossága azt az öniróniát is jelzi, amely végigvonul az egész előadáson.) Két szálat mozgat a cselekmény. Egyrészt Vince az Animus színházi csoport vezetője, s mivel ebben az évben nem kaptak támogatást, ezért utolsó esélyként egy gazdag vállalkozó (Vékes Csaba) segítségét próbálja kérni. Másrészt látjuk Vince magánéleti válságát: szerelmes Íriszbe (Lass Bea), aki azonban folyton az előző pasiját, Barnát emlegeti, aki hiába nősült meg és született gyereke, egyszer csak el fog érte jönni, hogy magával vigye. Addig is jobb híján van Vincével, mert éppen ráér.

Az Animus színházi társaság épp a magyarságról készít előadást. Ebből részleteket is látunk. Egyrészt a gazdag vállalkozó néz bele a próbáról készült felvételbe, másrészt Vince mutat részletet a barátainak. Időnként mindketten beletekernek a felvételbe, és akkor gyorsítva mozognak az élőben játszó színészek. De nemcsak ebből érezni a színházi öniróniát, hanem abból is, amit mutatnak a készülő előadásból. A KoMa nyilvánvalóan mást játszik, másképpen, de próbamódszereikben és legfőképpen ügybuzgalmukban, odaadó játékukban mégiscsak hasonlítanak az Animus társulatra. Ez kivételes képesség a mai magyar színházi életben, hogy a KoMa úgy tud nevetni saját magán, hogy nem kérdőjelezi meg a színházcsinálás értelmét.

Fotó: Dusa Gábor

Az Animus színházi csoport egy alapvetően mozgásstilizációra épülő, szimbolikus tartalmú előadást készül bemutatni, amelyben a Himnuszból vett megszemélyesített fogalmak jelennek meg: a Balsors, az Átok, az Áldás mellett maga a Magyar is szereplővé válik. Mellettük bukkan fel minden baj, minden elvesztett háború, minden társadalmi kudarc okozója, a Tizedik gén. Ez a szellemes, újkori mítosz abból a feltételezésből indul ki, hogy a magyarság génállományának tíz százaléka ismeretlen eredetű, ezért fordulhat elő velünk, hogy tízből kilencszer az ajtón próbálunk kimenni, de tizedszer bizony az ablakon keresztül. (Hallunk persze groteszkebb magyarság genealógiát is. Például azt, hogy eredetileg minden magyar hal volt a nagy Pannon-tengerben, ezért áraszt sós tengeri illatot minden magyar, ha közel hajolnak hozzá.)

Magában a történetben azonban alig jelenik meg a magyarság-probléma – legfeljebb annyiban, hogy Vince nem tud elindulni a gazdag vállalkozó szervezte jótékonysági estre, ahol választ kaphat a kérdésére, mert tüntetések zajlanak az utcán, hol a kékek, hol a zöldek vagy épp más színtestvérek randalíroznak az utcákon. Az egymást követő életképekben a művésztársadalom és a kulturális élet furcsa figurái jelennek meg. Az egyre groteszkebbé váló játék a jótékonysági árversen éri el a csúcspontját, ahol a különféle veszélyeztetett állatokat jelképező biomechanikus szobrokra lehet licitálni, például a bánáti csigára, a vörös mókusra, a kárpáti medvére…

A művészi kudarctól és a szerelmi csalódástól azonban bekattan Vince, és fura látomásai lesznek, amelyben többek között meghasadt személyiséggel rendezi a magyarság-darabját, majd az egyre abszurdabb képekben a veszélyeztetett állatok is szerepet kapnak.

Szomorkás, mosolyogtató epilógus zárja a darabot. Már a nagy katasztrófa után vagyunk, ahol – mint egy új özönvíz után – egészen Mátyásföldig a víz alatt pihennek Budapest utcái a bennük garázdálkodó összes színtestvérrel együtt. Ekkor találkozik Vince Barnával, Írisz előző pasijával. A beszélgetésből az derül ki, hogy a lány Barnának is állandóan is állandóan azt hajtogatta, hogy nem őt szereti, hanem elődjét, Feketét, aki majd eljön érte. Aztán a fiúk megállapodnak abban, hogy meg kéne kérdezni Bézs Lacit, hogy neki mit mondott Írisz.

Keszég László minden nagyot akarástól mentes előadást rendezett Garaczi László darabjából. A rendező nem akarta többnek látni a szöveget szellemes pamfletnél, így az előadásához is a könnyű műfajokat hívja segítségül, hogy könnyedén keverje az életkép, a kabaré és a revü színeit. Ebben komoly segítséget kapott a remek zenészektől (G. Szabó Hunor, Márkos Albert, Zságer-Varga Ákos), illetve a tornatermet színházi térré variáló díszlettől (tervező: Cziegler Balázs). No meg a KoMa társulattól, amely igazi energiákat mozgósítva, mégis könnyedén vesz részt a játékban.

KoMa

Díszlet: Cziegler Balázs

Jelmez: Sinkovics Judit

Zene: Márkos Albert

Műszaki vezető: Mervel Miklós

Asszisztens: Szabó Julcsi

Koreográfus: Gergye Krisztián

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara

Rendező: Keszég László

Szereplők: Fekete Zsolt, Jaskó Bálint, Lass Bea, Mohai Tamás, Polgár Péter, Szabó Vera, Valcz Péter, Vékes Csaba, Zrinyi Gál Vince

Zenekar: G. Szabó Hunor, Márkos Albert, Zságer-Varga Ákos

Bemutató: 2011. szeptember 24.

Helyszín: KoMa Bázis, Budapest XV. kerület, Ady Endre u. 31.

Más is látta:

Deme László: Nyitás a XV-ben

Sára Eszter: Hazádnak rendületlenül

Fotógaléria:

itt

Videóajánló