Édes kis semmisség

Az átirat az Eltemetendők, avagy ásni és ásni hagyni címet kapta. Ez a KoMa eddigi leghagyományosabb, ugyanakkor talán legzavarbaejtőbb előadása. Az átdologzott Sartre-darabnak még rendezője is akadt Vékes Csaba kaposvári színész-rendező személyében, a színlap azonban most nem tüntet fel dramaturgot, így a történet (inkább zavarba ejtő semmint zavaros) változtatásait a társulat és rendező közös munkájának sejtem (bizonyára hasonló módon és módszerekkel, ahogyan Mohácsi János dolgozik a színészekkel Kaposvárott).

Szinte már kötelező megoldással az Eltemetendők is az előadás előtt kezdődik: a Sirály robosztus csigalépcsőjén két orvosi köpenyes alak nagy kínnal cipel egy tömött hullazsákot, húzzák-vonják, míg harmadik társuk dirigál nekik. Végigbotladoznak a nézők közt a szűk folyosón, és megállnak a terem ajtajában. Az entrée további részéből sajnos kevés jutott el hozzám, hiába helyezkedtem föl-le a lépcsőn. El akarják ásni a hullát, sőt talán egyenesen mindannyiunkra fáj a foguk. Mikor különféle sütemények nevét hangosan sorjázva beengednek minket a terembe (epres palacsinta voltam), közelebbről is szemügyre vehetem a három alak költségkímélő, mégis leleményesen megmunkált öltözetét. Mindhárman a katonai egyenruhák és az orvosi köpenyek különféle szabású ötvözetét viselik. A szennyeződések könnyebb eltávolíthatóságát pedig a ruhákra vart kipukkantható, apró, kör alakú párnácskákból álló nejlonréteg szolgálja. Mester Szilvia hófehér köpenyéből pedig fekete fogók, kínzóeszközök kandikálnak ki. A figurák nyakában halvány sárga sál, mint a bonvivánoknak a filmeken. Egész megjelenésük leírja kiismerhetetlenségüket: mulatságos elmebetegeknek és könnyed modorú specialistáknak tűnnek egyszerre.

Mester Szilvia, Mogács Dániel, Polgár Péter - Forrás: komatarsulat.hu - Fotó: Várkonyi Marcell

Ezután beáll a színház hagyományos rendje: a nézők a sötét nézőtéren, a játszók a színpadon helyezkednek el. Szép, harmonikus látvány tárult elénk, a tér függőlegesen három részre tagolt: lent oszloptól oszlopig a színpad, felette karzattal elválasztott újabb szint, asztallal, székekkel és egy hatalmas öreg rádióval, a fal jobb felső bevágatában pedig épp elfér Várkonyi Eszter és csellója. A halványsárga sálak és a többi szereplő barna, kopottas ruhái tökéletesen harmonizálnak a falak megviselt színeivel, pergő vakolatával. A térelrendezés és a fények jól vezetik a nézők figyelmét, könnyen ábrázolják a mélységet, magasságot, akár a transzcendentális távlatokat is. Az előadásnak eddig említett összetevői tehát kiegyensúlyozottak és mívesek.

Ám mi lelte a drámát? Olyan, mintha szivárványszínűre mázolnánk egy feketelyukat. Jean-Paul Sartre 1947-ben írta a Temetetlen holtakat. A II. világháborúban maga is 9 hónapot töltött fogságban. Darabja egy vallatás története, ahol nem is a pszichológiai cselvetés vagy a fizikai fájdalom játssza a főszerepet, hanem a „la force des choses" vagyis a körülmények hatalma. (A kilátástalan vergődés, a lelki és testi kínzás, az ezzel szemben tanúsított  helytállás, a megőrzött felelősség, illetve a Sartre által mindenek fölé helyezett véletlen, olyan burkot von a szereplők köré, amelyben megszűnnek választási lehetőségeik. Mégis egyfolytában választaniuk kell, így helyes döntéseik embertelenítik el őket.) Nem sokkal a háború (és a nácik bukása előtt) három francia kollaboráns vallatótiszt megpróbál szóra bírni öt francia partizánt. Hatodik társuk, főnökük, Jean megszökik, később mégis elkapják, de mivel iratait kicserélte egy halottéval, nem ismerik fel őt, tehát van reménye, hogy kiszabaduljon a börtönből. De végig kell néznie társai kínzását (akik nem árulhatják el, hogy ismerik őt), hogy megtudja vinni a partizánoknak a hírt, hogy küldetésük elbukott: a 300 fős falut miattuk porig rombolták, és ha odamennek a partizánok, egyenesen a németek karjába sétálnak. Az előadásból viszont kimarad Jean alakja, csak egy fekete kis füzetecske helyettesíti, amit Lucie-nak, szerelmének adott az utolsó együtt töltött estén. Ebben elmés aforizmákat gyűjtött össze életről és halálról, és benne felejtett egy térképet, így már van mit rejtegetni, titkolni a vallatók elől. Jean alakja így akár Isten metaforájává válhatna: ő az, aki nincs jelen, akinek szabadságára, szeretetére jó gondolni, fontos hinni benne, mert ő jelenti az életet, de gyűlölt cserbenhagyóként az élet nehézségeit ránk kényszerítő erőt is. (Lássuk be, az ateista Sartre valóban nem élhetett ezzel az abszurd becketti csavarral.) Az előadás transzcendenciáját egyértelműsíti az „Új idők rádió" mindenese, vagyis Várkonyi Eszter, aki a rádió bemondójaként híreket mond, zenél és énekel, az öngyilkos vagy meggyilkolt partizánok lelkei pedig szép fokozatosan égi zenekarrá bővítik darabos csellójátékát.

Mészáros András, Kroó Balázs - Forrás: komatarsulat.hu - Fotó: Várkonyi Marcell

De a remény délibábját ébresztő misztikum csak az egyik vonulata a Temetetlen holtak új olvasatának. Ennél meghatározóbb az alábbhagyni nem akaró paródia, ami félnótás karaktereket formál a kínzókból és kínzottakból egyaránt. Az egyik türelmes óvónéniként kérleli a partizánt, hogy valljon, miközben a retináját akarja letépni, és a mellbimbóját kiszakítva vörös fonalként tekeri maga köré, a körmeit feszegeti az inkvizíciós szabálygyűjtemény leírását böngészve. A partizán meg jól tűri a fájdalmat, mert annál úgysem fájhat semmi jobban, mint mikor a berlini olimpián idegességében a térdébe döfte a gerelyt.

A néző hol felszisszen még a kínzások gondolatától is, hol meg szórakoznia kellene a bonmotokon. Végül addig feszítik az alkotók a húrt, hogy zenés-táncos revüjelenetet rendeznek minden egyes haláleset kapcsán, az ablakon kiugrott vagy megfojtott partizánok sorra visszatérnek egy utolsó dal erejéig, semmissé téve ezzel a tragédia maradék foszlányait is. Bennem valahogy nem az abszurditás fájdalmát, szomorú mellékízét teremti mindezzel meg az előadás, de még csak a cinizmus rosszindulatát sem látom a játékban, sem az iróniát, inkább csak zavarba ejtőnek találom, hogy minden borzalmat kiszíneznek, minden tüzet porral oltanak. A szabadság ebben az előadásban a humor nihilje és a halál álma.

Lucie az egyedüli túlélő, aki mindvégig meg akar halni, végül a szövetségesek győzelmének hírére meggondolja magát, ez is egy zavarba ejtő fordulat, mert az ő túlélése talán az előadás egyetlen szomorú pillanata. Itt mutatkozik meg, hogy a szabadság, tényleg nem diadal. Guary Alexandra, fiatal kora ellenére erősen és érzékenyen játssza a lány szerepét, talán segíti őt az is, hogy egyedül neki jutott valamelyest komolyan vehető szerep. De a többiek is magabiztosan formálják meg a torzult karaktereket, meglepően színes, emlékezetes a színészek jelenléte. Egyedül énektudásuk hagy maga után kívánnivalót, Várkonyi Eszter kivételével nem tudnak szólóban tisztán dalra fakadni, de valahogy ez még jól is áll a sok öncélú parodizálás közepette. (Hangszerekkel, kórusban már meggyőzőbbek.)

Nem tudom, mennyire megnyugtató vagy inkább sajnálatos, hogy napjainkban - úgy tűnik nem elmesélhető, feldolgozható a Róma nyílt város, az Ötödik pecsét, vagy akár a Temetetlen holtak tragédiája (bármennyire is igazak voltak valaha). Mi maradt utánuk, a „büszke semmi"?

Eltemetendők

(avagy ásni és ásni hagyni)

KoMa

Sartre szerint szabadon

Zenei felelős: Várkonyi Eszter

Jelmez: Balog Zsófia

Látvány: Sántha Borbála

Rendező: Vékes Csaba

Szereplők: Mogács Dániel, Polgár Péter, Mester Szilvia, Mészáros András, Kroó Balázs, Lőrincz Sándor, Guary Alexandra, Várkonyi Eszter