Uralkodói kortizol

A svéd író szorongató, borús darabja aktuális. A magyar közélet mindennapi beszédtémája a növekvő hatalomkoncentráció, az ellenzéki pártok szövetségkötésének leginkább kommunikált célja a jelenlegi vezető leváltása. A Bárka Stúdiójának színpadán III. Gustaf svéd király uralkodásának utolsó napját látjuk. Az Operaházban szervezett álarcosbál estéjét, ahol az összeesküvők egy kisorsolt tagja lövésével halálra sebezi majd az uralkodót.

Berzsenyi Bellaagh Ádám fordító és rendező munkája egyáltalán nem az aktuálpolitikai párhuzamokat húzza alá. A társadalmi pozíciókhoz tartozó kötelező szerepjátszásról és az emberi akarat végső, magányos elmúlásáról beszél. A főleg párbeszédekkel dolgozó klasszikus szövegszínház élő matéria. Fontos dramaturgiai pontokon fekete ruhás, maszkos statiszták tűnnek fel; élőzenészek teremtenek remek atmoszférát, vonós harmóniák és kakofóniák összemosásával, váltogatásával. Zöldy Z. Gergely praktikus jelmezei megidézik a XVIII. századot, közben stílusosan maiak is. A díszlet is ilyen, kortalan fehér fapadló, a könnyű kék bársonyhatású, valójában átlátszó, igazi eltakarást nem adó keretezés tovább szűkíti a Stúdió terét, a király szobája fél-intim térként működik. Az előteret pedig fényekkel szűkíti és tágítja, attól függően, hogy a hivatalos, előírt frázisok vagy épp a kétellyel teli, lázadó mondatok hangzanak-e el.

Ez a király életének utolsó pár órája – ez az előismeret nem árt az Álarcosbál megértéshez. Az utolsó beszélgetése feleségével, egyetlen barátjával, Armfelttel, ez az utolsó viharos találkozása a kilenc éves Gustaf Adolf herceggel. Ennek tudása nélkül is pontosan, fokról fokra épül a misztikus búcsúzás, elmúlásra készülés hangulata. Nem árt kicsit tudni franciául sem, III. Gustaf ugyanis Augustus emlékirataiból ezen a nyelven olvas fel jó pár sort. A nagyformátumú előd tisztelete nyelvtudás nélkül is világos, ahogy az előadás második felének tételmondata, a „magam ura vagyok” is. A szobában a császárról készült fejszobor, két szék és egy festmény. Rajta egy szinte teljesen meztelen női alak kék bársonnyal körülvett pamlagon, lába szétnyitva. Nemi szerve felé egy hattyú közelít. Francois Boucher Léda és a hattyú című 1740-es rokokó képe azt a mitológiai pillanatot dolgozza fel, mikor Zeusz madár képében teherbe ejtette a gyönyörű nőt. Léda négy gyermeknek adott életet, kettő az istené, kettő a férjéé volt. Értjük, a király gyötrődik, hogy a herceg nem saját fia.

Hagyjuk most a pletykákat különböző politikusok és közszereplők pszichiátriai kezeléseiről, figyeljünk inkább arra, hogy mitől szorong, mitől nő a kortizol szintje III. Gustafnak. Nehéz gyerekkora volt, helyt kellett állnia az udvari etikett csatáiban, rámosolyogni ellenségeire. Akinek később is mindig megbocsájtott, Augustus intelmeit követve. Szorong a fenyegető levelek, az összeesküvés miatt. Szorong, amiért nincs elég pénze, hiszen ahogy barátjával, Armfelttel is megbeszélik: a világot, a politikát valójában a pénz irányítja. Szorong, mert édes fia meghalt, a jelenlegi herceget pedig alkalmatlannak látja az uralkodásra, ki tudja, szereti-e saját fiaként valóban. Seress Zoltán precízen mutatja meg az elesett ember és a hatalmas uralkodó megszólalásainak teljes skáláját. Elegánsan úsztatja egymásba az egyes minőségeket. Jó partnere ebben Kardos Róbert, aki Armfeltként a király első ember és barátja. Folyamatosan figyel, hogy épp fel kell-e venni az előbbi álarcát, vagy lehet az utóbbi. Mindketten szépen mutatják a fásultságot, hogy a rendszer ilyen, nem lehet vele mit tenni, álarcokat kell húzni, néha lehet csak kinézni mögülük. Náluk jóval kiábrándultabb és kiüresedettebb Schröderheim vallásügyi tanácsos. Gados Béla finoman nyegle és szemtelen, mozdulatait a rohadó rendszer rágja. Réparágcsálása egyszerre taszító és az élet legegyszerűbb dolgai iránti vonzódást mutatja szerethetően. Mikor nem az etikett szerint beszélgetnek, simán csak dagizzák. Ez nem tetszik von Essennek. A fiatal, elveit egészen még fel nem adott, meggyőződésből kételkedő és pártállást váltani kész figurát Dévai Balázs játssza energikusan. Spolarics Andrea egyetlen jelenetbe tudja sűríteni a látszatházasságban élő nő minden fájdalmát a Királyné szerepében. Árvai Péter apródja egyszerre magabiztosan határozott és alázatos félénk figyelme érzékelteti azt a közönséget, aminek meg kell felelni az udvari etikett szereplőinek.

Az előadás egyik megejtő pillanata, mikor III. Gustaf a kilenc éves kisfiával ordibál. Földhöz vágja a gyermeket, mert az nem tudja rendesen franciául köszönteni. Talán nem is baj, ha ez a despota férfi meghal? Aztán mikor Armelft kilép a szobájából, Kardos Róbert mélyről feltörő baráti szeretet-könnyeit fojtja vissza. Talán baj, hogy egy gyenge, bűnös társunk most eltávozni készül? Az előadás ezt a misztériumot járja körül. Aztán a király elmegy a bálba; érzi, meghalni megy. Fél, szorong, nincs tovább. Hatalmában állna kivégeztetni az összeesküvőket, az egész nemességet is akár. De emberként tudja befejezni. Politikusnak vagy bárkinek, ezt érdemes így csinálni.

Sven Delblanc: Álarcosbál

Bárka Színház

Fordította: Berzsenyi Bellaagh Ádám

Díszlet, jelmez: Zöldy Z. Gergely

Zene: Monori András

Dramaturg: Kozma András

Rendezőasszisztens: Gábos Katalin

Rendező: Berzsenyi Bellaagh Ádám

Szereplők: Seress Zoltán, Kardos Róbert, Spolarics Andrea, Dévai Balázs, Gados Béla, Pál Dániel m. v., Bauer Gergő m. v., Árvai Péter m. v.

Zenészek: Monori András, Kerek István, Veér Bertalan, Radnai Róbert, Farkas Zoltán