Akció és időmérték

E naptól kezdődően a szakmai beszélgetéseket új hármas folytatja: Novák Eszter, Tompa Andrea és Kárpáti Péter szólnak hozzá először az előző nap látottakhoz. Tompa Andrea alapos és részletes elemzéssel indított A nagyratörővel kapcsolatban. A vállalkozás (a hatalmas drámai anyag színrevitele) nagyságát és a dráma fontosságát illetően egyeztek a hozzászólói vélemények, a színpadra állítás mikéntjével kapcsolatban azonban már kevésbé. A szükségesnél talán néhány perccel hosszabban időztünk a díszletnél: a tető mindenki szerint nagyszerű ötlet, és megkövetel egy adott játékstílust, a kritikai vélemény viszont az, hogy nagymértékben nehezíti a szereplők mozgását. Novák szerint a szöveget lehetett volna ironikusabban kezelni, és elképzelhető, hogy a figurákat is erősebben lehetett volna karikírozni. A jelen lévő szerző, Márton László szép zárszóval összegezte a '90-es évek elején született darabhoz való viszonyát: az élő szerző szemtanú, aki ismerőse önmagának. (Kíváncsian követi a darab életét, az előadások megszületését, de saját stílusa, írói gondolkodásmódja már sokat változott e darab keletkezése óta.)

A démon gyermekeihez kapcsolódó hozzászólások az előadást a korábbi Pintér Béla- művek kontextusában kezdték vizsgálni. Alapvető kérdés, hogy a hazai színházi életben egyedülálló és különleges Pintér Béla-stílus számos előadás után merre tart, tud-e újat mutatni. A Pintér Béla-előadások dramaturgiájával kapcsolatban is elhangzottak fontos észrevételek. Novák Eszter verbális színháznak tekinti Pintér munkáit: a darabok szövegcentrikusak, a szöveg győzedelmeskedik a fordulatok felett. Fontos dramaturgiai jellemző továbbá a késleltetés, mert a tragikus fordulatot általában nem a megtörténés pillanatában tapasztaljuk, hanem utólag, bizonyos idő elteltével. Pintér Béla színháza alanyi színház, ahol ő az író, rendező, színész, és produkcióinak tematikája azonos: különféle szövegekkel és történetekkel teatralizája a családi terror problematikáját. Az érdeklődő néző ismét kaphatott fontos értelmezési kulcsokat az előadásokhoz, melyek mentén tovább tud gondolkodni a látottakról. Remélem, a jelen lévő alkotók nem elsősorban a kritikai észrevételeket, hanem a közös értelmezés, az előadásokról való közös gondolkodás élményét viszik majd haza magukkal.

A délutáni felolvasószínházban ma egy svájci szerző, Lukas Bärfuss A busz című drámáját ismerhette meg a közönség. A Lukáts Andor rendezte felolvasás egészen élvezetes volt, mely nagymértékben a jó szereplőválasztásnak köszönhető. A drámából egy furcsa lányt ismerhetünk meg, aki zarándoklatra igyekszik, de rossz buszra száll, és a hegyekben köt ki. Az utasok szeretnének megszabadulni a potyautastól, és erre különböző megoldásokat találnak ki. Kissé abszurd szövegről van szó, ahol váratlan fordulatok várják a figyelmes hallgatót.

A Radnóti Színház Asztalizene című produkciója a mai versenyprogram része volt. Térey János időmértékbe szedte egy divatos budai étterem törzsközönségének hétköznapi történetét. A piramisszerű térben az étterem asztalai egymás fölött helyezkednek el, így számos dialógusban a szereplők a nézők felé fordulva, egy távoli pontra nézve mondják szövegüket, anélkül, hogy szemkontaktust teremtenének egymással. Ez a megoldás jól kiemeli a csehovira emlékeztető párbeszédtechnikát: a szereplők elbeszélnek egymás mellett, igazi párbeszédek nem jönnek létre. A tér lehetőséget teremt arra is, hogy a párhuzamosan zajló jeleneteket nyomon lehessen követni, és szemmel lehessen tartani az adott jelenetben épp nem szereplő figurákat is. A tér letisztultsága és a stilizált eszközhasználat mellett (üres üvegtányérok és poharak stb.) kevésbé tűnnek egységesnek a jelmezek.

Kicsit méltatlan körülmények között játszott ma a HOPPart társulat. A Merlin Színházban bemutatott Halálkemény című előadást Pécsett a Horvát Színház szabadtéri színpadán játszották, ahová behallatszottak a környék lakóinak esti zajai. Ezzel együtt a nyitójelenet, a Nakatomi vállalat karácsonyi partijának megnyitója és a közös koccintás a zöldellő fák árnyékában sokkal viccesebb volt, mint a Merlinben. A ma már klasszikusnak számító akciófilm színpadi adaptációja ötletes és humoros, a társulat kiváló akció-paródiát mutat be. Az előadásban izgalmas a díszlet (Borovi Dániel, Körmendy Pál). Míg az Asztalizene terében egymás fölött vannak az asztalok, az elvileg horizontális tér a színpadon vertikálisan működik, itt a sokemeletes toronyház tere vízszintesen jelenik meg. Amikor a szereplők az emeletek között mozognak, körbe-körbe járják a nejlonokkal körülhatárolt négyzet alakú teret. A középre helyezett mozgatható nejlonfüggöny segítségével itt is lehetővé válik, hogy egyszerre lássuk a toronyház különböző pontjain elhelyezkedő szereplőket. Az alkotók a párbeszédek mellett dalbetétekkel igyekeznek összetettebbé tenni a figurákat, a különböző stílusú zenei részleteknek és nyelvi humorban bővelkedő szövegeknek köszönhetően az előadás nagyszerű stílusparódia is. Az előadás egyik legjobb jelenete a toronyház megtámadása, amikor a csapat helyben menetelve énekli Mozart Laudate pueri című művét, miközben a szavakat, melyek elhangozhatnak a támadás során, a középső nejlonfüggönyre vetítik. De hasonlóképp kiváló ötlet az előadás végén rendezett vérfürdő, amikor piros festékben tapicskolva zajlik az utolsó nagy összecsapás. Az előadás figurái a film karikatúrái, a sztárrendőr főhős, Kemény János (Mátyássy Bence), állandóan pózol és muszkliját mutogatja, az elegáns terroristavezér (Polgár Csaba) pedig következetesen denotátornak mondja a detonátort, és miközben halálos golyót kap testébe, körültekintően maga alá terít egy nejlondarabot, nehogy az összeesésnél összekoszolja világos öltönyét. Mindenképp fontos kiemelni azt a profiknál ritkán működő lelkesedést és energiát, mely összetartja ezt a társulatot, remélem, hosszú távon - még akkor is, ha az osztály nagy része már kapott színházi szerződést.

A Katona József Színház társulata idén csak az OFF-programban szerepelt: a tavaly nyáron bemutatott Mi ez a hang? című előadást hozták magukkal. A sajátos műfajú előadás (koncert, a zenészek személyes beszámolóival és jazz-történeti ismertetővel egybekötve) sokkal egységesebb a tavalyi A38-as bemutatóhoz képest; az összekötő szövegek nem rövidültek számottevően, mégis sokkal egységesebbnek hatnak, a személyes beszámolók most is humorosak és önironikusak, a társulat pedig egyre jobban zenél. A bevezető kisfilm, mely rögzíti, ahogy a társulat tagjai a próbára érkeznek, természetesen új (valószínűleg télen készült), és az oldalt elhelyezett kivetítőkön nem csak a mostani koncert, hanem tavalyi felvételek is szerepelnek. A mai nap hőse (a lelkes, minden előadást végigülő nézőt követően) Nagy Ervin, aki két Asztalizene előadás után is teli tüdővel trombitál, és ő énekli a kiváló ráadás-számot is, mely szintén újdonság a tavalyi bemutatóhoz képest.