Diktatúriádé

A helyszín egy osztályterem, Drakónia minden tere megformálható négy asztalból és néhány székből. A tábla is bevonódik a játékba, krétarajzként jelenik meg a sárkány születését elmesélő krónika egy lapja, a háborúról szóló. Az emberek L betűket rajzolnak a falakra, mikor a lecsukástól való félelem némára zárja a szájakat. A Polgármester vagy fia, a szóvivő az „emberek helyett” nem „zembereket” ejt, de ilyesmiről van szó; mondja, hogy a „Nép csak falfirka”, ekkor a táblára van írva, hogy „nép” – nem az akció trivialitásán nevetünk.

Az előadás egyszerű, jól eltalált elemekkel dolgozik. Miután beülünk a terembe, pár hangszer rövid megszólalása a fehér neonvilágításos térből egy zöld füves udvarú, barátságos házikó mellé repít minket. Megismerjük Lánc L. Ottót és a későbbi segítőjét, Kandúrt. Aztán a ház urát, Sármányt, az öreg levéltárost, és lányát, Elzát, a sárkánynak áldozandó szüzet. Az őket megelevenítő Mohai Tamás, Polgár Péter, Derzsi Dezső és Lass Bea pontosan mozgatják a figurákat, az osztályterem méreteihez passzoló energiát visznek a játékba. Remekül érzik a poénokat, a kis akciók a precíz megvalósítástól jól működnek. Nincs ez másként a negatív szereplők esetében sem. A Polgármester Fekete Zsolt keze alatt orvosi könyvbe illő rohamot mutat be, fia, Henrik, Jaskó Bálint sokszínű hangján súgja-búgja manipuláló mondatait. Szabó Vera egyedül szólaltatja meg Elza három barátnőjét, síró-nevető kórusként, Valcz Péterrel ijesztő sárkánymozgatók. Az összes mesefigura hiteles, Bodor Kata bármelyik bábja szembe jöhetne az utcán.

A hősnek, aki Szt. Györgynek és Lancelotnak is rokona szegről-végről, és már háromszor sérült meg halálosan, az előadás elején nem kell messzire mennie a saját nagyságát elzengő szólamokért. Mikor szavaival nem a földön jár, a báb lábai alól is eltűnik a talaj – túlsétál a pad peremén. Sármánnyal vitázva egyre magasabbra másznak az egyik színész fején, filozófiai hegycsúcsok felé. Aztán leülnek enni, a színész fejéből asztal lesz, az elkészülő étel a szájból a nyelven szervírozódik. Egy más helyen az egyik színésznőnek kell lábával és kezével hidat formálnia két pad közé, minden alkalommal, hogy a bábok könnyen átkelhessenek. Mikor a gonosz csábító akar az összezavarodott Elzához menni, megtagadja a további szolgálatot.

Amíg a sárkány meg nem hal, az ilyen apró, ötletes játékok működtetik az előadást. A Parti Nagy Lajos magyarította Jevgenyij Svarc-történet izgalmát a sárkányölő kaland korunk hatalmi helyzetével való koalíciója adja, ha úgy olvassuk, mint mesét. A sárkány elbukása után a hosszú párbeszédek erősítik és árnyalják a figurák karaktereit, amitől erősödik a drámaiság, de elmaradnak az előadás első kétharmadában megszeretett sziporkák. Egymással beszélgető bábokat nézünk, és kiderül, hogy a sárkány halála semmit nem old meg, a piros és a narancssárga politikai vezetők még gonoszabbak, mint hittük.

A végén egy magányos furulya dallammal enged utunkra, szomorú reménnyel. Minden ember lelkében lehet sárkány, amit meg kell ölni. Egy felelősen gondolkodó tanár kezében ez az előadás jó fegyver lehet az első kardcsapásokhoz.

KoMa

Jelmez, bábok: Bodor Kata

Művészeti vezető: Zrinyi Gál Vince

Munkatársak: Bartók Ferenc, Horváth Gallo Árpád

Rendező: Vékes Csaba

Szereplők: Mohai Tamás, Polgár Péter, Derzsi Dezső, Lass Bea, Fekete Zsolt, Jaskó Bálint, Szabó Vera, Valcz Péter