Közel már az idő

A szakma megszólított képviselőitől azt kértük, hogy három kérdésre válaszoljanak:

1. Az elmúlt néhány évben melyek voltak azok a fontos bábszínházi előadások, amelyeket ajánlanál a tágabb színház szakma figyelmébe (amelyeket érdemes lenne megőrizni a színházi emlékezet számára)?

Sokat gondolkodtam a kérdésen, de végül nem is tudok rá válaszolni.

Végigböngésztem a bábszínházak weboldalait. Olyan előadásokat kerestem, amik a műfaj szempontjából fontos újdonsággal szolgálhatnak azok számara, akik láttak már életükben bábszínházat.

Szomorúan konstatáltam, hogy nem igazan találtam ilyet.

Kétségtelen, hogy találtam jó, sőt, remek előadásokat (jó párat láttam, jó párról hallottam csak); olyanokat is, amelyek díjakat nyertek különböző szakmai megmérettetéseken (azért tudjuk, hogy e két kategória nem mindig fedi egymást); olyanokat is, amelyek életet próbáltak lehelni poros/elfeledett formákba; olyanokat is, amelyek talán még műsoron is vannak (az előadások zöme egy, esetleg két évadot ér meg vidéki bábszínházakban a bérletes rendszer jellegzetességei miatt, aztán a raktárba kerül az egész, ahonnan csak ritkán van kiút). De olyan előadást, ami valóban felrázta volna a műfajt, nem találtam.
Sok kérdést vet ez fel bennem. Lehet-e 4-6 hetes próbafolyamat során színésztől, rendezőtől, tervezőtől olyasmit elvárni, hogy nagyobb hatással legyen a szakmánkra, hivatásunkra, akárminkre?

Nem tudom.

Tengely Gábor

Ez az idő épp arra elég, hogy gyorsan legyártódjon az előadás: kicsit elemzünk az elején; jó esetben (ez a ritkább) már kész bábokkal és díszlettel, rossz esetben (ez a gyakoribb) jelzésekkel rendelkezünk; néhány jelenet esetében próbálkozunk variációkkal, de sokszor az első vagy második ötlet látható a premieren; alkalmazkodunk kicsit a bábokhoz, és a bábok is alkalmazkodnak kicsit hozzánk, a kettő közti rést gyorsan eltüntetjük; gyakran írogatunk, telefonálunk a távol (otthon vagy épp másik munkában) lévő munkatársakkal, de jó is lenne, ha egyszer úgy lenne, hogy együtt, de most se; aztán a főpróbahétre összeáll valahogy, könnyebben vagy nehezebben; az utolsó napokat „megloccsintjuk művészettel" (na, most már muszáj megtolni, mindjárt jönnek a nézők!) – és jó esetben a bérlet kijátszása alatt (az előadásszám kb. 5 és 60 előadás között van; talán legjellemzőbb a 25-35) még mehet előre a dolog, persze a rendező már rég egy másik városban...

A pályám során kétségbeejtően kevés lehetőségem volt a nyugodt kísérletezésre. Kevés előadást láttam a pályatársaimtól. Vannak színházak, ahova évek óta nem jutok el. A való életre, a piacra nem készít fel semmi.

Lehet-e a műfaj korlátait tovább feszíteni? Lehet-e csapatban dolgozni? Lehet-e az adott bábtechnika elsajátításán túlnőni? Lehet-e felfedezni, tévútra térni, járatlan ösvényeken elindulni? Lehet-e ismeretlen terepre merészkedni? Lehet-e a 21. század technológiáit felhasználni? Lehet-e valós, húsbavágó, mai kérdéseket feltenni gyerekeknek vagy felnőtteknek – alkalmas-e erre a bábszínház?
Nem tudom.

2. Mik a Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozójának a szakmai tanulságai?

(Úgy írok a Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozójának szakmai tanulságairól, hogy a fesztiválon két rendezésem szerepelt, ezekről nem illik nyilatkoznom, és nem láttam a Lúdas Matyi, a Miú és Vau, A helység kalapácsa, a Csillagokkal táncoló kojot, és a Hengergő című előadásokat.)

Egyfelől jó volt látni, hogy az egyetemen képzett alkotók milyen jól integrálódtak, hogy a különböző művészi nézetek közelítenek egymáshoz, hogy nincs politikai alapú széthúzás, sőt, semmilyen széthúzás nincs, hiszen ha fontos kérdésekről van szó, össze tud zárni a szakmánk.
Fontos előrelépés, hogy nem láttam kirívóan rossz előadást.

Sajnálatos, hogy kiemelkedően jót se.

Kis lépésekkel haladunk előre, sokszor éreztem azt, hogy tizennégy éve is megközelítőleg ugyanilyen előadásokat néztem végig az akkori fesztiválon.
Ahogy témafelvetésekben bátrabbak a színházak, a színpadon játszókban egyre több általánosságot érzek: a bábos előadásokban éppúgy, mint a báb nélküliekben. A sehol és mindenhol, soha és mindig játszódó történetek csábítanak a pátoszra, és kevesen menekülnek előle. A kétezertizes évek

Magyarországa egy előadásban jelent meg, ott is többszörös áttéttel. A mozgatott figurák pontatlan tekintetiránya, limitált gesztusrendszere, a színészek mondatainak céltalansága, testük enerváltsága olyan hibák, amik tűnhetnek csomónak a kákán, mégis arról tanúskodnak, hogy a dolgok origója bizonytalan.
No lám, én is milyen általános vagyok... De valahogy ez az általánosság érződött ki számomra a fesztiválból. A személyesség hiánya. A konkrétumok hiánya. Az "itt és most" hiánya. Mind a programban, mind a szakmai beszélgetéseken.

Jó volna újra teljesen őszintének lenni egymással. Legalább egymás közt.

3. Hogyan látod most a magyarországi bábszínházak helyzetét?

Reménytelinek latom a magyarországi bábszínházak helyzetét.

Azt érzem, ez a sok generáció talán megtanul valóban együtt gondolkodni. Hogy a fiatalok tanulni vágynak az idősebbektől, és az idősebbek is a fiataloktól. Ez talán a legfontosabb.

Azt érzem, hogy közel van már az az idő, amikor nemzedékváltás történik. Ennek persze megvannak a veszélyei, mégis a felfrissülés, a fiatalság, a lendület úgy kell a szakmánknak, mint a víz a háromágú tölgyfa tündérének.

(Jut eszembe, konkrétum: Fabók Mariann alakítását kifejezetten ajánlom azoknak, akik azt szeretnek látni, hogy lehet elkerülni a színészi és bábos általánosságot és renyheséget.)

Úgy hiszem, hogy ha ellenállunk a kurzusművészetnek, a programszínháznak, a pedagógiai nyomásnak, ha megőrizzük a műfaj autonómiáját, tudunk épülni, előre haladni, úttalan utakra lépni.