Közel és mégis távol

1890-ben jelent meg a Pesti Hírlapban Jókai Mór elbeszélése, A leaotungi emberkék, amelyről a szerző azt nyilatkozta, hogy a tarokk-kártya figurái ihlették a különös történetet. Mikszáth viszont (egy Jókainak címzett levelében) a politikai szatíra lehetőségét is felveti, ő a magyar parlament különös alakjait látta bele az elbeszélésbe. Jókai írásából (ha a kor általunk már nehezen rekonstruálható kontextusától eltekintünk) elsősorban az egzotikum iránti érdeklődés olvasható ki, hosszasan ír az ifjú kínai császár(jelölt) körüli különös szokásokról, élvezettel beszél a Nioma ünnep eseményeiről, és még nagyobb élvezettel arról a különös ünnepségről, amikor a leaotungi emberkék bemutatkoznak a császári udvar előtt.

Nehéz meglátni ebben a történetben a színpadi változat lehetőségét, de Horváth Péter jó érzékkel bontotta ki ezt belőle. Ehhez persze el kellett szakadnia az eredeti szövegtől, miközben tulajdonképpen sikerült átmentenie a Jókai-elbeszélés minden erényét (érdekességét). Jókai Csia Csingi hercegről mesél, aki tizenhét esztendősen, atyja halála után lép a kínai trónra. De a fiú – szakítva az ősi szokásokkal – úgy dönt, hogy (az anyja helyett) maga akar választani magának feleséget. El is megy Nankingba, a nagy Nioma-ünnepélyre (itt „a kínai birodalom valamennyi szépsége össze szokott seregleni"), de ott az érdeklődését egy szobor kelti fel, amit egy Leaotung tartománybeli asszonyról mintáztak, „ahol a legszebb nők laknak".

Jeo-Hui (Mészáros Tamás) és Csia Csingi (Nizsai Dániel)

Ezért kezd kérdezősködni Csia Csingi Leaotungról, amiről Jeo-Hui, a nagy csillagvizsgáló torony igazgatója tud a legtöbbet. Ő mondja el, hogy Leaotung a Kiang Szi hegység által körülzárt tartománya, ahová csak egyetlen hosszú sziklahasadékon keresztül lehet eljutni. De azt is elmeséli, hogy nyolcvan évvel ezelőtt „egy nagy földindulás összedönté a Tien Muen szakadékot: a mennyei kapu bezáródott, s azóta a leaotungi tartományból se ginzeng gyökérben, se sáraranyban, se szép lányokban nem fizetnek adót a császárnak. Ezért tartja a [tartományt jelképező] tizenhatodik kezét üresen Nioma istennő."

Az elzárt tartományból csak az ott honos aranymenyét hoz hírt (ő átfér az összedől sziklák között). Erről már Luzu a száztíz éves barlangi szent beszél. Azt is ő meséli el, hogy nemzedékről nemzedékre egyre kisebbek lettek a Leaotung tartományban élők (ma már „nem lehetnek nagyobbak egy bakarasznál". Ez a Jókai-történet legmesésebb eleme: a helytartó aggodalmában, hogy a nép elszaporodván nem tud majd életben maradni az elzárt területen, egy csodás forrásban fürdette meg az újszülötteket (nemcsak az embereket, hanem az állatokat), így Leaotungban több nemzedéken keresztül minden és mindenki kicsivé vált, csak a vadon élő aranymenyét nem.

Az aranymenyét Leaotungban (Liu-Liu: Michl juli; Huj-Pej: Szívós Károly)

Csia Csingi sajátos módszerrel hívja meg udvarában a leaotungi embereket: fogat egy aranymenyétet, a nyakára arany ércövet erősítenek, amire apró betűkkel van felvésve a császár parancsolata. „Az apró alattvalók küldöttségét a nankingi császári palotába" hívta, itt a látványosságokra kialakított csarnokban csodálták meg a piciny embereket és állatokat. Az előadás koronája az volt, amikor a leaotungi királylány énekelni kezdett. „Ki vagy te ..., hogy engem így el tudsz bájolni?" – szólt Csia Csingi, elfelejtkezve császári mivoltáról. – „Álmodtam én már tefelőled sokszor" – teszi hozzá. – Mindig ilyen kicsinynek láttalak. Azt hittem, távol vagy. A messzeség tesz kicsinnyé. Hát nem tudsz közel jönni hozzám?" – kérdezi.

De lány egész közel kerül hozzá, amikor az egyik mandarin merő tréfából egy a leaotungiak számára óriási kakast dob a színpadra. Ekkor a királylány a császár ölébe menekül és ott elbújik a palástja ujjában. És amikor elmúlt az izgalom, „ott ült a császár tenyerében. ... Úgy elfért abban a császári tenyérben, mint Brahma isten a lótuszvirág kelyhében." A császár érezte a lány szívét dobogni. „Övé volt egészen. És mégsem volt az övé. Ő egy óriás, az meg egy parány. Csia Csingi lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, ... jegygyűrűnek nem húzhatta a szép ara ujjára, de a fejére tehette – koronának." És amikor a lány visszatért Leaotungba, akkor sem tudta elfelejteni soha. Azt a bűbájos tündéralakot, akit megálmodott, akit aztán kezében tartott, s aki mikor igaz volt, akkor is csak álom volt."

Csia Csingi (Nizsai Dániel) és Liu-Liu (Michli Juli)

Az álom-motívum csak a Jókai-elbeszélés utolsó oldalain bukkan fel, viszont Horváth Péter ezt teszi színpadi adaptációjának alapjává. Csia Csingi (Nizsai Dániel), a császárfiú álmával kezdődik az előadás, amelyhez kapcsolódik – és ez a legfontosabb változtatás az adaptációban – a királylány álma is. Ugyanis a Kolibri előadásában nemcsak Csia Csingi álmodik a lányról, hanem ő is álmodik a fiúról. Ezzel Horváth Péter a Jókai elbeszélésből vett motívumot a romantika egyik legnagyobb toposzához kapcsolja. A színpadról ez leginkább Kleist A heilbronni Katica című darabjából ismerős. Ott Sugár grófja és Katica álmodnak egymásról, ebből válik bizonyossá, hogy bár világok választják el őket egymástól, mégis egymásnak vannak teremtve. (Ugyanerre toposzra épül Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről is.)

A közös álomból természetes módon adódik az, hogy Horváth Péter adaptációja nemcsak Csia Csingiről, hanem a leaotungi királylányról is szól. Az előadásban neve is lesz a lánynak, Liu-Liu (Michli Juli), akárcsak az apjának Huj-Pejnek (Szívós Károly). A Jókai elbeszélésben csak az utolsó oldalakon jelennek meg, a színpadi változatban viszont párhuzamosan alakul az ő történetük Csia Csingi és az anyja, Nio Ling (Török Ági) történetével. Nemcsak a fiú, hanem a lány is nemet mond az ősi törvényre, maguk akarnak maguknak párt választani, különösen, hogy már álmukból ismerik az igazit. Így egymás felé kezdik keresni az utat. A fiú Nankingba, a nagy Nioma-ünnepélyen egy leaotungi szoborban felismeri a lányt, és ezután Jeo Huit (Mészáros Tamás) és Lazut (Németh Tibor) faggatja Loeaotungról, az elveszett tartományról. A lány pedig Mey Linget (Farkas Éva), a 110 éves asszonyt kérdezi Leaotung titkairól. (Az asszony szintén nem szerepel a Jókai elbeszélésben, a színpadi változatba nyilvánvalóan Lazu tükörképeként kerül bele, hogy teljes legyen az ikertörténet.)

Fontos dramaturgiai változtatás, hogy a Jókai-elbeszéléssel szemben a darabváltozatban Lazu nem tárja fel Leaotung teljes titkát, mint ahogy Mey Ling is csak arról beszél a leaotungi királylánynak, hogy „mi mások vagyunk, nem olyanok, mint akik tőlünk távol élnek", de azt nem mondja el, hogy miért. Hogy valójában nemcsak a távolság, illetve a leomlott hegyek választják el egymástól Csia Csingit és Liu-Liut, az a Kolibri előadásában csak fokozatosan sejlik fel, és csak a legvégén, a nagy találkozáskor válik bizonyossá.

Lazu (Németh Tibor) és a császárfiú (Nizsai Dániel)

Itt lényeges pontokon módosul a színpadi változat az elbeszéléshez képest. Nemcsak Csia Csingi küld üzenetet az aranymenyét nyakába akasztott medállal, hanem Liu-Liuék is válaszolnak a birodalom legnagyobb gyémántjára karcolt sorokkal. Ám a császárfiú és környezete csak véletlenül fedezi fel, hogy a porszemnyi gyémánt írást is rejt, ami olyan apró, hogy lehetetlen elolvasni. De segítenek Jeo-Hui távcsövei, és felnagyítják (és kivetítik a falra) az apró betűket. (Természetesen ez sem olvasható Jókainál.) És ennek a tükörszerkezetnek a folytatásaként a császárfiú és a királylány egyszerre indul el egymás felé, és két ünnepi menet egy hídnál találkozik. Csia Csingi érzi a lány közelségét, de azt hiszi, hogy a hídon babákat lát, afféle játékautomatákat, akik csak helyettesítik a leaotungi küldöttséget. Csak fokozatosan érti meg, hogy az, aki az álmaiban él, az valójában egy pirinyó lény. Így tartja majd a tenyerében (hasonlóképpen, mint az elbeszélésben, de másfajta szituációban) a lányt, aki nagyon közel van hozzá, és mégis távol...

Horváth Péter jó érzékkel, ügyes dramaturgiával készített adaptációja azonban nem önmagában áll helyt a Kolibri Színház előadásban. Novák Jánosnak ugyanis nagyobb ambíciói voltak, mint hogy egy egyszerű mesejátékot állítson színpadra. Komplexebb hatásokkal élő előadást készített a távol-keleti történetből, amelyben a zenének és a vizualitásnak legalább olyan fontos szerepe van, mint a szövegnek.

Találkozás a hídon

Novák János zeneszerzőként egyenrangú szerzőtársává vált Horváth Péternek. A Kolibri előadásában kevés az önálló prózai részlet, a szereplők sokszor énekelve fejezik ki magukat. Sőt a császárfiú és a leaotungi királylány közös álma is egy közös dal, amit mindketten énekelnek, miközben hallják a másikat is. Nem egyszerűen csak dalbetétek szerepelnek az előadásban (amelyeket már megszokhattunk a gyerekszínházakban), hanem bonyolult zenei struktúrák jönnek létre, amelyben a hosszabb-rövidebb szólóknak, duetteknek és kórusoknak, illetve a többszólamú formáknak egyaránt fontos szerepük van. És a zenei motívumok is hasonlóképp a történet értelmezését szolgálják, mint a szöveg ismétlései.

Ugyanakkor ezt a zenés színházat Novák János a távol-keleti történethez illő módon képzelte el, amely nagy mértékben épít a kínai hangszerekre, zenei hangzásokra, illetve motívumokra. Ezzel messze került az előadás azoktól az operettes, musicales formáktól, amelyek gyakran kísértenek a gyerekszínházakban. De az is fontos, hogy A császárfiú álma zenei anyaga az európai fülnek is befogadható (még magyar népdal kínai hangzású feldolgozása is szerepel benne). Összhatásában úgy működik az előadás, mint az igényes zenés színház: érzelmeket, hangulatokat, belső állapotokat fejez ki empatikus erővel a muzsika, amely egyszerre hat egzotikusnak és számunkra is ismerősnek. (Valószínűleg a felnőttek jobban fogják értékelni a zenei teljesítményt – a zeneszerzőit és az előadóit –, de a gyerekeket sem riasztja el a történettől, sőt talán több mindent jobban megértenek a segítségével.)

A színpadi hatást a vizualitás is segíti, mindenekelőtt a keleties hatású díszes jelmezek, amelyekhez jobbára tablószerű képek kapcsolódnak: ezek nemcsak a szigorú etikettre épülő kínai és leaotungi udvar szertartásrendjét érzékeltetik (számtalan stilizált mozgással, gesztussal), hanem a lázadó fiatalok teremtette oldottabb helyzeteket is közvetítik. Az előbbi a szereplőknek a hierarchikus társadalomban elfoglalt státuszát is jelzi, az utóbbi emberi helyzeteket teremt. A dekorativitást erősítik a háttérbe kivetített kínai tájak, paloták, épületek, amelyek épp annyira elrajzoltan jelennek meg, hogy elhiggyük, helyük van egy mesében. Ezzel szemben a történet követhetőségét teszi lehetővé a színpadot kettéosztó keret, amely ha középen áll, azt érzékelteti, hogy párhuzamosan látjuk (halljuk) a Kínában és Leaotungban zajló eseményeket. Ha jobbra, a császárfiú vagy balra, a királylány felé csukódik a keret, akkor az egész színpad az ő világukat érzékelteti.

A királylány a császárfiú tenyerén

A császárfiú álma olyan gyerekszínház, amely alapvetően a színészi játékra épül. (A témának megfelelően ebben a produkcióban is nagy szerepe van a stilizációnak, de ebből nem születik olyan szigorú forma, mint a Kolibri egyik korábbi előadása, a japán történetet elmesélő Bekkanko, a grimaszdémon esetében.) Szervesen illeszkednek az előadásba a különféle bábos megoldások is, mindenekelőtt a többféle formában megjelenő aranymenyét, akinek itt neve is van: Takla Makán (Ruszina Szabolcs). Lazu zsebében él (ekkor kesztyűs báb jeleníti meg), később önálló életre kel, sőt óriásbábbá is átalakul, amikor megérkezik a piciny leaotungiak közé. Takla Makánnak a Kolibri előadásában jóval nagyobb szerepe van, mint a Jókai-elbeszélésben, itt aktív alakítója az eseményeknek, sőt az előjáték szerint az egész történetet ő súgta Jókai Mórnak. (Jókait – Szaniter Dávid – egy arc elé tartott maszk kelti életre, amely viccesen tudja mozgatni a bajuszát.)

Az előadás egyik legnagyobb erénye az az összmunka, amit a Kolibri színészeitől látunk. Néhányuknak nagyobb szerepe van, másoknak kisebb, de valamennyien tudásuk legjavát próbálják adni – prózában, énekben, mozgásban és bábmozgatásban egyaránt.

A császárfiú álma

Kolibri Színház

Jókai Mór: A leaotungi emberkék című meséje nyomán a színpadi változatot és a dalszövegeket írta: Horváth Péter

Tervező: Orosz Klaudia

Szcenikus: Farkas István

Digitális képek: Kovács Ivó

Mozgás: Lakatos János

Zenei vezető: Kecskeméti Gábor

Zeneszerző és rendező: Novák János

Szereplők: Nizsai Dániel, Török Ági, Michl Juli m. v., Szívós Károly, Bodnár Zoltán, Krausz Gábor, Szanitter Dávid, Erdei Juli, Rácz Kármen, Rácz Kriszta, Mészáros Tamás, Németh Tibor, Farkas Éva, Ruszina Szabolcs, Bárdi Gergő, Sallai Virág/Alexics Rita

Zenészek: Bágyi Balázs, Farkas Rózsa, Kecskeméti Gábor

Jókai Mór meséje itt olvasható