Balanszok

– Ebben az évadban ünnepli 20. évfordulóját a Szegedi Kortárs Balett. Mit jelent ez a szám egy társulat életében?

– Ez majdnem egy emberöltő. Felnő egy új generáció ennyi idő alatt. Fontos és tartalmas időszak ez a húsz év. Valóban nagyon sok minden történt velünk, rengeteg izgalmas fordulattal. Egyébként érdekes, hogy a változások pont úgy történtek, ahogy a közhiedelem tartja: hét évente. A történetünk három korszakra osztható. Az első hat évet ölelt fel, a második kettő hét-hét évet. 1987-tól 93-ig tartott a Szegedi Balett időszaka Imre Zoltán vezetésével. Utána következett a Szegedi Kortárs Balett korszaka, amikor Pataki András és én vettük át az együttes irányítását. Ez az időszak két hét éves szakaszra bontható: 93-tól 2000-ig a szegedi színházon belül működtünk, 2000-től pedig független együttessé váltunk. Bár ez a második „fordulat” csak strukturális szempontból jelentett váltást, a művészi irányvonal nagyjából ugyanaz maradt, hisz továbbra is én voltam a művészeti vezető.

– A saját pályád szempontjából mit jelentett a lehetőség, hogy Szegeden lettél táncos, és hogy itt különféle hatások értek? Mert Imre Zoltán nemcsak a saját munkáit mutatta be, hanem nagyon sok külföldi koreográfust is hívott az együtteshez.

– Most utólag úgy tűnhet, mintha ez a szegedi történet nagyon sorsszerű lenne. Hogy én azért kerültem Szegedre, hogy itt kibontakozhassam, és később Imre Zoltán biztatására koreografálni is elkezdjek. Nem hiszek az efféle elrendelésekben. Meggyőződésem ugyanis, hogy ha nem így lett volna, akkor máshogy lett volna, és az is jó lett volna… De Imre Zoltán valóban rendkívül nyitott és kreatív személyiség volt, aki nagyon nagy hatást tett rám. Ráadásul a nyitottsága teret enged nekem is, szorgalmazza, hogy koreografáljak. Ez nagyon nagy szerencse. De ha nincs Imre Zoltán, akkor is biztosan koreografálnék, mert mindig éreztem magamban azt a megállíthatatlan vágyat, hogy alkossak, és hogy tegyek is valamit azért, hogy erre lehetőségem legyen. És jöttek persze Szegedre különféle vendégkoreográfusok, akiktől sokat tanultam.

– Imre Zoltán mennyire határozta meg a Szegedi Balettet mint társulatot?

– Húsz évesen, amellett, hogy nyitott voltam, nem voltam túl tudatos. Igazából inkább csak sejtettem, hogy mi történik a Szegedi Balettal, mert engem jobban érdekeltek a bulik meg a csajok. És az se felejtsük el, hogy az egy másik világ volt. 87-ben még a szocializmusnak nevezett rendszerben éltünk. A kulturális életben is az előző rendszer merev szisztémái működtek, a tánc terültén pedig még teljes volt a zártság. Akkor még nem volt szabad piac, nem létezett a kortárs tánc sem. Az Opera mellett nagy vidéki együttesek voltak, nevezetesen kettő, a Győri és a Pécsi Balett. A szocializmus viszonyai között egy új együttest létrehozni, az egyértelműen állami döntésen múlott. Főleg úgy, hogy nagy volumenű előadással nyitott a Szegedi Balett. Úgy tűnik, hogy néhány ember kezdeményezésére megnyíltak a központi források, és keretek sem bizonyultak túlságosan szűkösnek, mert eleinte körülbelül harminc táncos dolgozott az együttesben, sőt még arra is futotta, hogy akkori táncos sztárokat hívjanak le szólistának: Metzger Mártát, Szakály Györgyöt, Lovas Palit. Így a Szegei Balett létrejötte nagy eseménynek számított a szakmában. Így indulni szép dolog, főleg úgy, hogy akkoriban irányított figyelem működött, tehát mindez azt jelentette, hogy ide helyeződött a fókusz.

– Tehát nem Imre Zoltánon múlt?

– De rajta is. Hogy Imre Zoltán egyfajta nyugati szemlélettel, egy másfajta mentalitással létezett, az egy különlegesen pozitív dolog. És Zoli a tánc világának egészen széles spektrumát ismerte, amiben ő létezett, amire nyitott volt. Azért is járt annyiféle külföldi vendég nálunk. Ez nyilván egyedivé tett a társulatot. De én már akkor is azt gondolom, hogy igazából Imre Zoltán határozza meg az arculatunkat, az ő művei, az ő szellemisége. Most is azt tartom, hogy annak az alkotónak a darabjai a legfontosabbak a társulat életében, aki az adott műhely élén áll. Ez pregnánsan érvényesül a mi időszakunkban. A Szegedi Kortárs Balett indulásakor mi is nagyon sok neves külföldi koreográfust hívtunk, de mindig azt éreztem, hogy jó, hogy itt vannak, de a mindennapjainkat magunk alakítjuk.

A cikk egy nagyobb interjú részlete. A teljes beszélgetés az Ellenfény április 9-én megjelenő következő számában lesz olvasható.