Gömbölyű, de gyors

– Hogy kezdtél el gyerekdarabokat csinálni?

– Egyszer csak odajött hozzám Surányi Ibolya, a Balassi Bálint szavalókör vezetője, és azt mondta, az Ady-est közben megkedvelt a csoport, tavasszal terveznek egy gyerekdarab bemutatót az Egyetemi Színpadon, vállaljam el újra a közös munkát, rendezzek egy gyerekelőadást. Az első reakcióm az volt, hogy utálom a gyerekdarabokat, egész gyermekkoromban utáltam (ezt csak az ijedtség mondatta velem, nem volt egészen igaz), gyakran féltem és szorongtam a nézőtéren, nem akarok ilyet csinálni. Erre azt mondta: ne olyat csinálj, amit nem szerettél! Csinálj olyat, amihez kedved van! Tulajdonképpen az ilyen egyszerű mondatok tudják az embert elindítani új irányba. Így született a lelke szerint a Grand Magic Circus-hoz hasonló verses, mesés, színesre festett gumikerekes játéksorozat, a Vándor-móka, amiben kipróbáltam az összes interaktivitást, ami később a Bors néniben már nagy biztonsággal működött. Tamkó Sirató Károly eljött megnézni a Vándor-mókát, és azt mondta, hogy ez a legjobb, amit valaha ebben a műfajban látott. Ő a lelke szerint örökifjú avantgárd volt és maradt, így jól bírta azt, hogy nálunk afféle őrültek háza van a színpadon és a nézőtéren. A közönség szerette a játékot, s az akkor alakuló Játékszín is műsorára vette, és több évadon át játszotta a darabot.

Ekkor születtek meg első lányaim (az ikrek), és akkor már kvázi profi színházi emberként dolgoztam a Radnótiban. Mégsem voltam elégedett azzal, amit csináltam. Elgondolkodtam azon, hogy mi volt a legjobb, ami az utóbbi években történt? Hát a Vándor-móka – mondtam. Ez a felismerés vezetett a további lépésekhez.

Bors néni

– Tehát úgy érezted, hogy valahogy folytatni kellene?

– Igen. Ekkor jelent meg Nemes Nagy Ágnes verses mesekönyve, a Bors néni. Baráti társaságban többször el is mondtam, hogy szívesen csinálnék belőle valamit, de ez elképzelhetetlennek tűnt egy igazi nagyasszony nélkül, mint például a Dajka Margit. Horváth Péter mondta, ha ez igaz, miért nem mész el hozzá? Sosem lettem volna olyan bátor, hogy elmenjek, ha Péter nem szól. Ez a mondat kellett ahhoz, hogy valósággá váljon a mese.

Forrás: pim.hu

Először bedobtam a Bors néni könyvét Dajka Margit postaládájába, hátha elolvassa. Pár nap múlva becsöngettem hozzá. Miért jöttetek? – kérdezte, mert Horváth Péterrel mentem, egyedül nem mertem volna odamenni. Hát a Bors néni miatt – válaszoltam. De nem tudta, hogy miről van szó. Mint kiderült, kilopták a levélszekrényből a könyvet, mert túl nagy volt, kilógott belőle. Azért leültetett bennünket, megetetett, megitatott, és kérte, meséljük el a Bors nénit. Én egyszerűen úgy gondoltam, hogy ő lesz Bors néni, mesél és játszik a gyerekekkel, én meg énekelek, és mindenki jól érzi majd magát. Jó – mondta –, de ki lesz a partnerem? Te jó Isten, hát ki lesz? Kútvölgyi Erzsébetet ismertük akkoriban, mondtam hát, hogy a Zsike. Nagyon jó, nagyon jó – mondta, de ki lesz a férfi partner? Te jó ég, még férfi partnert is kell! A Verebes akkor jött el Kaposvárról, én pedig már jó ideje ismertem, tehát fölhívtam, hogy kit tudna ajánlani. Kérdezte, hogy mire? Mondtam, Dajkának kellene férfipartner. Hát akkor ő jön – válaszolta. Hoppá! ... Volt tehát már férfi színész is, csak azt nem tudtam, hogy milyen szerepet fog játszani, és miről szól majd a darab. Bors néni mellett Lackó volt az egyetlen nevesített ember, de azt a szerepet már Zsikének ígértem. Akkor legyen ő Titilla, Bors néni macskája – jutott eszembe a megoldás.

Forrás: nava.hu

Nagyjából így indult el a Bors néni. Ami isteni csoda, hogy megszületett, mert sokszor elakadt a kerék: hol pénz nem volt rá, hol próbaterem. Akkor az Egyetemi Színpadon épp a Madách Színház próbált (mert felújították a Madách Kamarát), de mikor Ádám Ottó meghallotta, hogy Dajka Margit szeretne valami amatőr produkciót próbálni, hamarabb átadta nekünk a színpadot. Mindig akadt egy kis segítség. Margitka maga varratott ruhát, cipőt, fodrászt hívott, mert az egészre egy vas sem volt. Talán kétezer forintot kaptunk a díszletre, jelmezekre, dobozokra, raschel-hálóra, vagyis mindenre, ami akkor se volt sok pénz. Otthonról hoztunk ruhákat, kaptunk ingyen dobozokat, amit az iparművészeti főiskolások festettek meg, az akkori feleségem osztálytársai.

Egyszer csak összeállt egy játékrendszer. Az, hogy előjáték kell a meséhez, hamar kiderült, hiszen csak akkor tudtunk együtt játszani a közönséggel, ha ismerték már a dalokat. A daltanuláson kívül egyfajta beavató színházi élményt is kínál az előjáték, mikor közösen meglepetéseket készítünk az előcsarnokban Bors néni születésnapjára. Az utójáték úgy született, hogy mondtam Margitkának egy előadás után, hogy még mindig várják kint a gyerekek. Amikor ezt meghallotta, legközelebb már kijött velünk. Amikor karácsony volt, hozta a szaloncukrot, húsvétkor a tojásokat, és egyre hosszabb ideig maradt együtt előadás után a gyerekekkel. Tehát – hogy mondjam? – a dolog formálta önmagát. Ezért is féltem nagyon újra elővenni és másokkal bemutatni, mert igazából nem láttam át, hogy mik a rugói, hogyan és mitől működik. Ehhez valóban úgy kellett tennem, ahogy Ady mondja: „a művészfajta ember olyan, mint a gyerek, aki nem nyugszik, míg szét nem szedi a játékát, és meg nem találja benne a nyomorú kócot." Féltem szétszedni ezt a játékot, mert nem tudtam, hogy mit találok benne. Össze tudom-e még egyszer rakni úgy, hogy megint működjön? Ez volt az igazi próbaköve annak, hogy azok a hatások, amelyek az előadásban létrejöttek, mennyire tudatosak. Azóta már többször is szétszedtem, és szerencsésen újra és újra összeraktam a Bors nénit. Lehetőségem nyílt erre Nyíregyházán, Kecskeméten, Egerben, Kaposváron, Miskolcon, Szegeden, legutóbb Pásztor Erzsivel Sopronban. Minden új bemutató lehetőséget adott arra, hogy az anyaszínházban is fölfrissítsem a játékot.

A beszélgetés egy 2008-ban készült nagyobb interjú részlete.