Mi van a történet mögött?
Beszélgetés Mikó Csabával, Horváth Csabával és a Stúdió K színészeivel
A Stúdió K mutatta be Tar Sándor „bűnregényének", a Szürke galambnak a színpadi változatát. A remek adaptációt Mikó Csaba készítette, az izgalmas előadást Horváth Csaba rendezte, aki a Forte Társulattal már több Tar Sándor-előadást készített, de most először dolgozott a Stúdió K színészeivel. A Szürke galamb egyik előadása előtt beszélgettünk a színpadi változat írójával, rendezőjével és az előadás szereplőivel.
[...]
A nincsen remény érzése
Horváth Csaba: Ez egy kivételes mű Tar Sándor életművében, mert a bűnregény (ahogy alcíme nevezi) nem igazán hasonlítható se a korábbi, se a későbbi munkáihoz.
– Nem könnyű vállalkozás ezt se színpadra állítani.
Horváth Csaba: Hát nem. Bevallom őszintén, hogy nagy kanosszát járt ez az előadás, egyáltalán nem volt egyszerű az alkotói folyamat. Nagyon nagy fába vágtuk a fejszénket mindnyájan, Mikó Csaba éppúgy, mint a színészek és jómagam is. Sokkal inkább elképzelhető lenne ez a regény filmen, mint színpadon. Sőt született egy rádiójáték is belőle, ami nagyon izgalmas anyag, de abban sem éreztük a lehetőséget, hogy színház legyen belőle.
Mikó Csaba: Mert az egy tízórás anyag, gyakorlatilag a regény dramatikus váza.
– Nehéz feladat volt az adaptáció?
Mikó Csaba: Nagyon. Olyan értelemben is nehéz volt, hogy erősen belekerültem abba a világba, amit a regény képvisel. Eközben megértettem a Tar Sándor-i pesszimizmust is, a nincs remény érzését. Ez is revelatív élményem volt. Úgy láttam, hogy Tar a saját magával szembeni elégedetlenségben jut el odáig, hogy csak valamifajta gyerekben, egy új generációban látja a megtisztulás lehetőségét. (A szereplők közül Néger, a fiatal gyerek jelenti a reményt.) Ez számára már nem adatik meg, ennek fájdalma is nagyon erősen benne van a regényben. Ez is meghatározó élményem volt munka közben.
Ehhez az „olvasmányélményhez" társult az előadás előkészítése közben szerzett tapasztalatunk is: kerestük, de nem találtuk Tar Sándor jogörököseit. Kicsit magát a regényt is ennek fényében kezdtem látni. Egy magányos figura áll a középpontban, aki megtisztulás vagy legalább a továbbélése esélyeit keresi. Kétféle irány fut egymás mellett a könyvben. Az egyik azt mondja, hogy ez a világ rossz, a régi világ volt jó, így hát nekem az a dolgom, hogy ezt megváltoztassam, mert akkor tudok élni benne. A másik viszont azt mondja, hogy hogy ez a világ a jó, a régi volt a rossz, így én is rossz vagyok ebben az új világban, tehát el kell pusztulnom, mert különben ezt is elrontom. Ezt a két irányt két szereplő képviseli, az egyik Csiszár figurája, másik pedig Molnár. Ennek a két figurának az eltérő útja jelentette nekem a kiinduló élményt.
– Ti, színészek, mikor találkoztatok az anyaggal? Kész darabot kaptatok? Jött Csaba, és az olvasópróbán felolvasta az adaptációt?
Spilák Lajos: Mi olvastuk fel a kész darabot. De ismertük a regényt, előtte már olvastunk Tar Sándort, és örültünk, hogy ezzel foglalkozunk.
Hogyan meséljük el a történetet?
Horváth Csaba: Azért is volt nehéz ez a munka, mert eleve borzasztóan bonyolult maga a regény is. Olvasni is elég nehéz. Azt is bevallom őszintén, hogy számomra több ponton is érthetetlen volt a regény. Ennyiben is más ez a könyv, mint amit én szeretek Tar Sándorban, amiért a rajongója vagyok. Ezért szenvedtem több mindennel, miközben készült az előadás. De szerencsére volt értelme, mert meglett az eredménye.
– A Szürke galamb tárcaregényként született, folytatásokban jelent meg, először a Beszélőben, aztán pedig az Élet és Irodalomban. Egybeolvasva viszont vannak olyan részletei, amelyeknek nem világos a történetben betöltött helye. Ilyesmire gondolsz, amikor a színpadra állítás nehézségeiről beszélsz?
Horváth Csaba: Inkább arra gondolok, hogy attól a fajta színháztól, amit én és a társulatom, illetve a Stúdió K is csinál, nem áll távol az olyan fogalmazásmód, amely nem a direkt és az egyértelmű hatásokra törekszik. Sokszor elég egy hangulat, egy erős atmoszféra vagy épp a szociális környezet pontos és megfelelő módon érzékeny ábrázolása ahhoz, hogy a kép vagy az atmoszféra megértésén túl elkezdjen működni az előadás, és hatni tudjon a közönségre, hiszen mégiscsak élő színházról beszélünk.
Mikó Csaba: Hogy folytatásokban született a regény, pontosan érezhető abból is, hogy nagyon sokáig nem tudni, miről is akar írni Tar. Ezért exponál folyamatosan. A 300 oldalból 200 oldalon keresztül folyamatos expozíciók vannak, azaz újra és újra megnyit egy-egy történetet, így a regény rengeteg mozaiktörténetből áll össze. Ezek egyébként gyönyörű filmes jelenetek és gyönyörű történetek is, de folyamatosan újabb és újabb ágakat nyitnak meg. Ezeket végül az utolsó 100 oldalon bontja ki és zárja le Tar. De a történet kibontása egyáltalán nem dramatikus módon történik, ami szintén megnehezíti az adaptációt. Inkább gyönyörű filmes képek sorozatából áll a könyv, amelyekből két-három oldalas csodálatos szövegek születnek. Viszont a színházban fél órák kellenének, ha ezeket a pici, nüansznyi szituációkat meg akarnánk mutatni.
Spilák Lajos: Tarnak nem műfaja a regény, a Szürke galambig csak novellákat írt, ez az egyetlen nagyobb lélegzetű munkája, és érződik, hogy előre nem gondolta át, merre is tart a könyv. Ezzel nekünk is volt problémánk, hogy hogyan meséljük el a történetet, amelyet össze-vissza sző, erre is, arra is mutatnak szálak, újra és újra visszatérnek figurák, motívumok. Nagyon sok gondunk volt ezzel.
– Hogy érzitek, sikerült rendet rakni a történetben?
Spilák Lajos: Nekünk van egy olvasatunk, van egy történetünk, amit összeraktunk, amit Tarral meg a két Csabával együtt megszültünk. Szerintem ez egy érvényes megközelítés. Megugrottuk a feladatolt, azt gondolom. Olyan Tar Sándor-os lett az előadás.
Mikó Csaba: A Szürke galamb színpadra állításában nemcsak az a fontos, hogy összerakjuk a történetet, hanem az is, hogy ne hagyjuk veszni a metatörténetet sem, ami egészen egyedivé teszi ezt a könyvet. Mert itt valójában egy megváltástörténet zajlik. A Szürke galamb végén egészen konkrétan megváltódik Molnár figurája, ettől lesz ennyire alanyivá és ennyire gyönyörűvé a regény. Nekem ez volt a revelatív benne, elsősorban ezt próbáltam az adaptáció során is megtartani (és premisszaként folyamatosan magam előtt tartani).
[…]
A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2019/3. számában.
Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.
Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.
Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Ára (mely nem tartalmazza a postaköltséget):
Aktuális évfolyam számai: 880 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 595 Ft
Postaköltség (előre utalás vagy számlára való befizetés esetén): 335 Ft
