Nem vagytok emberek?

„Ezúttal egy darabot adunk elő, énekekkel, és csaknem az egész kolhoz játszik benne. Elhoztuk az ősi maszkokat is" – mondja az Énekes A kaukázusi krétakör keretjátékának végén. Ez a mondat ugyan nem hangzik el a Budapest Bábszínház előadásában (mint ahogy maga az egész bevezető játék a kolhozok vitájával is elmarad), de a gondolat, hogy maszkokkal és bábokkal elevenítsék meg Brecht darabját, innen eredhet. Vidovszky György rendezése ember és báb kettősségére épít, és végső soron azt kutatja, hogy egy embertelen világban hol, hogyan tud megmutatkozni az emberség, ragyog fel vagy lepleződik le az ember legmélye.

Mátravölgyi Ákos sokféle bábja érzékletesen fejezi ki, hogy ki mit mutat vagy éppen rejt el magából, kiből mit lát, mennyit akar látni a világ. A kéregető koldusokból Georgi Abasvili kormányzó küszöbénél csak a földből felfelé ágaskodó hatalmas, kitárt tenyereket látjuk. A szolgák Abasvili udvarában sima, fehér félmaszkot viselő, egyforma alakok, akiknek a szeme helyén rémült, üres lyuk sötétlik, bár a szájuk szabadon van hagyva. A két orvost (és később majd a két ügyvédet) maszkjának hosszú, csőrszerű orra emeli ki a többi egyforma szolga közül. A katonák a kormányzó seregében kubista maszkkal eltakart, szögletes arcú emberek, van olyan, akinek még a hátán is szeme (az arcán és a tarkóján is egy maszk) van. De akiket majd válogatás nélkül mészárolnak le a harcokban, azok a katonák már csak kétdimenziós életnagyságú kartonfigurák. Kezdetben az őrt álló Szimon Csacsava (Horváth Márk) is egy a maszkos harcosok közül, de mikor Grusét (Spiegl Anna) megszólítja, leveszi a maszkját. A háborúból már nélküle tér vissza: sokat látott, sok mindent élt túl, és már nem az a katona, aki (bár előléptették) némán teszi, amit parancsolnak neki, hanem érző, gondolkodó ember, aki a saját eszét és szívét követve bárkivel, még a nagy hatalmú bíróval is szembeszáll, ha kell.

Magát a kormányzót (Ács Norbert) és „szép nejét", Natela Abasvilit (Ellinger Edina), sőt a Kacbeki herceget (Hannus Zoltán) is deréktájt a színészek testére erősített embernyi bunraku jellegű bábok jelenítik meg, szivacsszerű anyagból, groteszk, eltúlzott formákkal, hatalmas mozgatható szájjal. Ugyanilyen jellegű bábok játsszák Gruse bátyját, Lavrentit (Ács Norbert), és annak feleségét, Anikót (Kovács Judit). A gazdag parasztok és a kormányzósági hatalmasok közt csak annyi a különbség, hogy a visszataszítóan kövér Lavrentiék feje határozottan disznóforma. Ezek a bábok teljesen eltakarják az őket mozgató színészeket, mint ahogy ezekben a figurákban is a testi, az animális létezés, a kifelé mutatott szerep körbenövi, elfedi az emberit. Csak Natela Abasvili figurája mögül bukkan ki egy-egy pillanatban valami mélyen őszinte, addig elrejtett emberi érzés. Az egyik ilyen pillanat, amikor a fejvesztett csomagolás közben hír érkezik, hogy már kitört a lázadás a városban: „Mit gondoltok, rám is kezet mernek emelni?" – kérdi az egyik ládára rogyva, a bábtestet maga mellé eresztve igazi rettegéssel a hangjában a kormányzóné. Egy másik őszinte pillanat, amikor lelepleződik, hogy ki (és mi) lakik benne valójában, a krétakör próbájánál történik: a második nekirugaszkodásra először a báb két keze ragadja meg a gyermek karját, majd az elvakult igyekezetben félrecsúszik a bábtest, és az élettelen bábkezek helyett a színész két erős keze rántja ki a körből a gyereket.

Lavrentiékhez hasonlóan groteszk figurák a Gruse esküvőjére összegyűlt szomszédok és az Acdaknál igazságot kereső nagygazdák is: látható testük nincs, egy alacsony, paravánként szolgáló deszkalap mögül emelkednek ki a kövér, csupa száj maszkos fejek, amelyek csak falnak és beszélnek. Amikor Juszup, Gruse nagybetegnek hitt vőlegénye „feltámad”, egyszerűen csak ledönti a vendégek elől a paravánt, és azok megsemmisülten elkullognak. Egy másik jelenetben egy ilyen alkalmi paraván tetején jelenik meg a nagygazdákat megbüntető rabló és az általa megsegített öregasszony kesztyűsbábja, hogy elmondják csodás történetüket. „Szent Banditusz” kezében még Vitéz László igazságosztó palacsintasütője is feltűnik, sőt alkalmazza is azt a nagygazdák fején – a vásári játékként előadott tárgyalást a paraván elé heveredve nézi Acdak (Mészáros Máté) nagy élvezettel.

Számos mellékszereplőt – akárcsak a koldusokat Abasvili küszöbénél – mindössze egy-egy testrésszel vagy tárggyal jelenít meg az előadás. A parasztokat, akiktől tejet vesz Gruse, tehéntőgyre emlékeztető fehér felfújt gumikesztyűk játsszák (és egy ugyanilyen kesztyűből feji ki a tejet Gruse). Ludovikát, a kikapós menyecskét (Horváth Alexandra) először hosszú vörös kesztyűbe bújtatott keze, majd magakelletőn kapálódzó lába idézi meg. Ugyancsak beszédes tenyerek játsszák a szállást adni vonakodó, majd az árát megkérő fogadóst (Kemény István) és barátságtalan, pösze beszédű szolgáját (Jankovics Péter). Ez utóbbi, mikor Grusét az előkelő hölgyek – kétarasznyi marionettbábok – leleplezik (épp dolgos keze árulja el a lányt), és újra menekülnie kell, már emberként, sorstársként szólítja meg a lányt, és segít neki továbbállni. (Jankovics Péter egy másik figurája, az Azdak segítőjéül szegődő rendőr, Sauva megjelenítése is nagyon szellemes: őt egy apró ujjbáb jeleníti meg, amelynek a színész igazi virtuozitással ad életet.)

Csak néhány szereplő van, aki mindvégig emberi mivoltában, maszk, takarás vagy tömés nélkül jelenik meg az előadásban. Gruse még ha fényes brokátköntössel is próbálja elrejteni, másnak mutatni magát (mint a fogadóban), a felvett szerep, a drága köpeny mögül is kiragyog mély embersége, őszinte természetessége, belső szilárdsága és derűje. Spiegl Anna Gruséja egyszerű, gyakorlatias fiatal lány, aki magától értetődően választ és cselekszik. Képes a dolgokat a maguk természetes egyszerűségében meglátni, és aszerint viszonyulni hozzájuk. „Milyen gyerek ez? – kérdi tőle Acdak a per során. – … kiütköztek rajta csecsemőkorában kifinomult vonások?” „Egy orr ütközött ki az arcából” – vág vissza neki dühösen Gruse. És valóban ezt látja a gyermekben: egy kicsiny orrocskát, egy enni kérő szájat. Nem kérdés számára, hogy magára hagyhatja-e a feldúlt palotában a magatehetetlen csecsemőt. Leül mellé, és vár. Nyugtalanul lesi egész éjszaka, jön-e valaki a gyermekért (közben tejet hoz neki, karjába veszi, megeteti), és amikor bizonyossá lesz, hogy nem érkezik segítség, magával viszi. Döntése nem hosszas vívódás következménye, hanem az egyetlen megmaradt cselekvési lehetőség számára, amelyre nincs magyarázat – ha csak az nem, amit Szimonnak mond az előadás végén: „És most elárulom neked: azért vettem magamhoz, mert azon a húsvéti napon jegyeztük el egymást. Így hát szerelemgyerek ő.” (Eörsi István fordítása)

A gyermek mellett töltött éjszakán Gruse nincs egyedül: a háttérben köréje gyulnek szelíden – bábok, maszkok nélkül – a színészek, és dúdolva-énekelve várják, mit fog tenni a lány. És ott van vele az Énekes (Szolár Tibor) is, aki az előadás első képétől kezdve (amikor egy fénykörben állva meglátjuk őt a színpad közepén) irányítja, magyarázza a történetet. De nem szenvtelen kívülálló, hanem reagál is a helyzetekre: egyre fokozódó aggodalommal figyeli, hogy mi lesz az elhagyott csecsemővel, már-már kétségbeesik, amikor Gruse elszalad otthagyva a gyermeket, és megkönnyebbül, amikor látja, hogy csak tejért ment ki a lány. És amikor Gruse kiemeli a babakocsiból a csecsemőt – akinek nincs látható teste, csak Spiegl Anna finom, gyengéd mozdulatai teremtik meg levegőből a képzetét –, az Énekes levéve zakóját segít bebugyolálni a levegő-gyermeket. A kis Michel ezáltal lesz láthatóvá, ölelhetővé: ekkor születik meg igazán.

Az előadás végén, a krétakör próbájánál ismét az Énekes zakója testesíti meg a gyermeket: ennek a két ujját húzza a kormányzóné és Gruse, hogy kiderüljön, ki képes kirántani körből a fiút. Ez a metonimikus jel segít megértenünk a történetet végigkísérő Énekes nézőpontját: nem egy példázatot mutat nekünk, hanem sokkal személyesebb a viszonya az előadottakhoz, mert a saját történetét meséli el. Mindez azonosulási lehetőséget kínál a középiskolás közönség számára, hogy ne távoli meseként, hanem átélhető történetként nézzék az előadást. Gyerekszínházban elengedhetetlen, hogy legyen egy olyan hős, akivel azonosulhat a gyereknéző, akinek drukkolhat, akivel együtt mehet a történetben. Vidovszky György ráérzett arra, hogy ez a fiatalok számára is hasonlóképpen fontos lehet. Szolár Tibor figurája így egyszerre van benne a történetben, és tud kívülről is rátekinteni. Mesélőként közvetlen kapcsolatot tart a nézőkkel, magyaráz és megmutatja számunkra azt is, amit a jelenet szereplői nem tudhatnak: „Oly sok szót váltottak, oly sok szót hallgattak el. A katona megjött. Hogy honnan jött, arról nem beszél. Én elmondom, amit gondolt s nem mondott ki.” Vannak azonban olyan szituációk, amikor kívülállóként is a jelenet résztvevője lesz, arcán, gesztusain látjuk megjelenni a gyermek reakcióit. Ez egy új réteggel gazdagítja az előadást, mert nemcsak Gruse elszánt ragaszkodását látjuk a kis Michelhez, hanem azt is, hogy a gyermek is kötődik hozzá.

Hogy milyen erős ez az összetartozás Gruse és a gyermek közt, az a jelenet is mutatja, amikor a lány az üldözői elől menekülve átkel a csecsemővel az életveszélyes hídon a szakadék felett. Ezt erős rendezői gesztus is kíséri: Gruse a nézőtéri székek hátlapján lépdelve halad, miközben a nézők kezei nyúlnak felé segítőn, hogy elérjen a kijáratig. Így a közönség (szerencsésebbik fele) is aktív részese lesz a veszélyes átkelésnek. Nagyon szép az, ahogy szavak nélkül, csak egy-egy pillantással, kéznyújtással kér segítséget Spiegl Anna, és felemelő érzés látni, hogy magától értetődő természetességel meg is kapja azt. Vidovszky előadásában a jóság, a rászorultakon, a menekülőkön való segítés nem kísértés – mint ahogy a Brecht-darab szövege mondja –, hanem az ember lényének legbensőbb lényege.

Acdak, a bíró története is erről beszél. Acdakot, Gruséhoz hasonlóan, mindvégig élőszínész (Mészáros Máté) játssza. A bírói talár (ami előbb ítélkezhetne ember nélkül, mint egy ember talár nélkül) nem teszi mássá, csak lehetőséget ad neki, hogy cselekedjen. Mészáros Máté Acdakja melegítőben jár, a pocakjáig kigombolt

ingben, alatta atlétatrikó, és van benne valami elemi komikusság. Acdak bírósága tulajdonképpen hasonló szerepet tölt be, mint a vásári játék: igazságot szolgáltat a szegény embernek, és közben ki lehet nevetni a gazdagok ostobaságát.

A Budapest Bábszínház előadásában kevesebb dal hangzik el, mint az eredeti műben. Fontos változás az is, hogy áthangszerelték a zenét (zenei vezető: Monori András), és a gitár-dob-bőgő hangszerösszeállítás olyan rockos hangzást eredményez, amely nem csak a fiatalokhoz állhat közel. Erős dallamok, kiemelt zenei motívumok húznak alá fontos jeleneteket, erősítenek meg kiemelt pillanatokat. Ilyen nagyon erős zenei motívummal ér véget az előadás, mintegy nyomatékosítva az ítéletet. Vidovszky György rendezésében a zene nem elidegenít, hanem közelebb hoz a történet értelméhez.

Vidovszky György formailag és gondolatilag is pontos, sokértelmű rendezéséhez nagyszerű partner volt a Bábszínház megfiatalodott társulata. Az előadás szereplői virtuózan használták a sokféle bábos formát, és sok emlékezetes alakot keltettek életre néhány mozdulattal, egy-egy jól eltalált hanggal, gesztussal. De minden figurán túl a legerősebb élményként a záróképet viheti haza a néző (nem csak a középiskolások). A színpad közepén a fény-krétakörbe lassan összegyűlnek a színészek, elöl ül a család – Gruse, Szimon és köztük a gyerek: az Énekes –, mögöttük ott guggolnak, állnak a többiek, akik most nem barátok vagy ellenségek, egyszerűen csak sorstársak. És az sugárzik a tekintetükből (akárcsak az egész előadásból), hogy amikor felfordul a világ, a völgyek megöntözetlenül, a kocsik jó vezetők nélkül maradnak, és amikor inkább félünk, mint élünk, akkor igazán csak az emberi közösségek jelenthetnek menedéket.