Találkozás sötétben és fényben
Antony Hamilton: Black Project 1; Meeting – Trafó
Antony Hamilton ausztrál koreográfus-táncos két műve is látható volt nemrégiben a Trafóban – még szerencse, hogy csak kettő, mert egyik sem volt kifejezetten hosszú, de ritmusból és mozgásból, koncentrációból és teljesítőképességből szinte több, mint amit nézőként még ki lehet bírni.
A Black Project 1 és a Meeting igencsak eltérő alkotásnak tűnik, azonban több közös pontjuk akad, mint ahogy azt elsőre gondolnánk; Hamilton mind a kettőben az ember és a gépek, illetve a technológiai környezet viszonyát kutatja.
A Black Project 1 – nevéhez hűen – egy sötétbe vesző, keskeny színpadot tár elénk, melyben két alak egymáshoz támaszkodva, mozdulatlanul fekszik. A fekete színű férfi (Antony Hamilton) és nő (Melanie Lane) fekete ruhát visel, előbbi hátizsákot is. A zenei környezet posztapokaliptikus hangulatot teremt: mintha robbanásokat, sistergéseket, kőomlásokat, szélfújást hallanánk a távolból. Az alakok lassan, fokozatosan fölülnek, ám mintha valami nem stimmelne, a mozdulatok oda-vissza megismétlődnek, mintha az elkezdett mozgássorok megakadnának, visszatekerődnének, majd újra elindulnának. Ez a „technika", az előre-hátra tekerés Antony Hamilton táncnyelvének egyik sajátossága. A sok ismétlés egyrészt robotszerűvé teszi az alakokat, másrészt az ember és a robot közötti különbségre is felhívja a figyelmet. Az ember sosem tud tökéletesen ugyanolyan mozdulatokat tenni, s éppen ezért emberfeletti teljesítménynek tűnik az, ahogy az előadók mégis, az apró mozdulatokat pontosan és sokszor, újra és újra végrehajtják.
A Black Projekt 1-ben a két alak ülve, majd állva végez szaggatott, ugyanakkor finom mozgásokat, melyek tempóját és intenzitását gyakran, de mindig egyszerre változtatják. Mozdulataik gépiesek és merevek, alkarjaik úgy mozognak körbe-körbe és egyszerre, mintha szélerőművek óriási lapátjai lennének. Valamiféle technosivatag bennszülöttei, furcsa törzsi táncot járnak; karjukról, arcukról tapaszokat húznak le, alatta fehéren világító felületeket látni. A humanoid mozgású alakok az olykor dübörgő, máskor sípoló, egyre hangosabb techno ritmusára akkurátusan haladnak jobbról balra, sosem visszatérve az előző állomásra, ottjártukra ezüstösen csillogó fehér felületek emlékeztetnek: a padlóra rajzolnak, a hátsó falra fújnak, fekete csíkokat tépnek le a padlóról és a falról, a hátizsákból fehér golyók gurulnak ki, melyek hosszú szalaggá bomlanak, a falon fehér folyadék csorog. A nyomok egyre komplexebbé válnak, az áramkörre hasonlító háttér elől pedig a páros szinte észrevétlenül kilép a színpadról. A zene halkul, az üresen maradt térben még sokáig villódznak a fények, a reflektorok újra és újra végigpásztázzák a falat, darabokra osztva az elhagyatott, csíkokkal, foltokkal és gömbökkel tarkított teret.
A második előadás, a Meeting két fő ihletforrásának is az emberi test mozgása és a technológiai meghatározottság tűnik, ám utóbbi itt sokkal konkrétabb, numerikus formában jelenik meg. A színpad közepén 64 darab kis fadoboz alkot egy szabályos alakú, szaggatott kört, a dobozkák nyolcasával vannak elhelyezve a földön. Nem ok nélküli e számok és csoportok kialakítása, hiszen a nyolcas szám egyaránt fontos mind a zenében-táncban (gondoljunk például a nyolcadra mint metrikus egységre), mind az informatikában, hiszen alapigazság, hogy 8 bit ad ki egy byte-ot. Antony Hamilton és alkotótársa, Alisdair Macindoe pedig nagyon is tudatában van ennek a számmisztikának. A 64 kis doboz valójában wireless technikával irányított robot, melyek előre programozott módon ütik földhöz a rájuk erősített grafitceruzát. A két táncos a kör belsejében kezd el mozogni, a Hamiltontól már az előző produkcióban ismerőssé vált jellegzetes, szaggatott, előre-hátra tekerős mozdulatokat ismétlik és variálják számtalan módon. Azaz kiszámolt, másodpercre, ütemre megtervezett és memorizált módon, hiszen a körben álló robotok előre beállított ritmusú ütéseket hajtanak végre, a két férfi pedig meghatározott mozdulatsorokat, ritmikai szerkezeteket mutat be. Előbb csak a kezek mozdulnak, aztán a törzs is, majd a láb; kezdetben egymást nézve, majd egymásról levett, sőt csukott szemmel; egyszerre vagy épp egymásnak átadva a mozdulatokat. A koreográfia nehézsége jó ideig fokozódik, élő slow motionban mutatott páros tevékenységek után mintha egy gyártósoron pakolgató robotokat látnánk. A következő „fokozatban" a két előadó hangosan is elkezdi számolni a mozgásukat meghatározó, változó metrumú ütemeket. Elképesztő hallani a rengeteg, egyszerre vagy felváltva elhangzó számkombinációt, s még inkább elképesztő látni azt, ahogy az egyre bonyolultabb mintázatokat egymás után, nem lanyhuló, gyors sebességgel végrehajtja a két táncos – ez a felfokozott koncentráció és figyelem átragad a nézőkre is, izgatott és ámult taps jutalmazza az előadás csúcspontjának számító, különösen nehéz kombinációt.
A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható
az Ellenfény 2015/7. számában.
Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.
Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft
