Tagozatból lett balett

Kiss Csaba igazgatói tevékenységének első évében világosan látszik az a törekvés, miszerint új lendületet és hangulatot akar adni a színháznak, ugyanakkor a jól bejáratott és népszerű megoldásokat, személyeket is pozícióban tatja. A színház tánctagozata már több mind két évtizede létezik és működik, magába építve a Pécsi Balettből Miskolcra érkező Majoros István klasszikus ízlést követő iskoláját (a Diótörőt 1992 óta repertoáron tartja a színház, ez nem változott ebben az évadban sem) és kortárs mozgásszínházi tapasztalatokat (Novák Péter, Kozma Attila és Krámer György koreográfiáit adták elő az évek során).

A kétnapos Táncünnep kevésbé népszerű és tömeget vonzó programokat egyaránt kínált. Szombaton a Déryné Parkban bárki szabadon táncolhatott egyedül vagy táncosok segítségével – ottjártamkor három fiatal próbálgatott meglepő fegyelemmel és izgalommal izmaikat a laza ruhák alatt erősen megfeszítő koreográfiát –, a színház melletti kis sétálóutcán mobil tükrök mellett és nehezékkel biztosított balettszőnyeg-darabokon klasszikusbalett-gyakorlatokat lehetett kipróbálni Majoros Istvánnal.

Majoros István nyílt próbája - Fotó: Dobos Klára

Fehér Ferenc Running című előadása egy pici, kemény talajú térbe, a Játékszínbe került. Az Átriumban tartott bemutatóhoz képest megváltozott, közelről és felülről szemlélődő nézői pozíció ráébreszt a távolról egységesen finomnak tűnő előadás gyorsaságára és pontosságára, ugyanakkor a finom, puha részek is szembekerülnek az éles, szögletes mozdulatokkal. A futólépések alatt hangosan megremegő teremből nem lehet elmenekülni, két paraván mögött bújik el Fehér Ferenc és Yumi Osanai, testük rezdüléseit végtagjaikon, rémülten rángatózó vagy óvatosan lépegető lábakon és kezeken látni. A néző közelsége élesebb kontúrokat ad a gondosan megrajzolt vonalaknak, s a kapucnis zsákruhából is többször kikandikál egy-egy szem vagy száj, ami közvetlenebbé és még izgalmasabbá teszi az előadást.

Fehér Ferenc: Running - Fotó: Dobos Klára

Az este másik produkciójára, a már sok helyütt dicsért Basse danse-ra megtelt a Csarnok kicsire méretezett nézőtere, helyeket vadászva sem lehetett találni. Meditatív hangulatú produkciót láthattunk, a középkori hangszereket utánzó szintetizátor és Mizsei Zoltán lebegő hangja harmonikus alapot nyújtott a reneszánsz kori, földközeli táncos műfaj, egy szinte agyoncizellált korszak és a modern, szándékoltan puritán eszközök, környezet összedolgozásához. A test mozgásait nyugodtan, olykor gondolkodva, olykor a gondolatokba alámerülve, máskor a nézőkre kitekintve vizsgálgatta a négy táncos.

Estére a színház épülete melletti kis terecskén egy szobabelsőt rendeznek be, a kivetítőn a Beatles Sárga tengeralattjárójának képkockáit figyeltük, miközben a társulat táncosai bevonták a bámészkodókat és a járókelőket az utcai házibuliba. Vasárnap délelőtt 10-től újra táncolhattak a városiak, a gyerekeknek szóló táncbeavatással és nyílt klasszikus tréninggel párhuzamosan a felnőttek kortárs tánctechnikákat próbálhattak ki. Lőrinc Katalin és Gyöngyösi Tamás több hónapnyi tréning anyagából tartottak bemutatót, amit a zsúfolásig telt teremben lelkesen fogadott a főként tánctagozatos középiskolásokból álló csapat. Kora délután az egri Gárdonyi Színház tánctagozata lépett fel a Hamupipőkével. Az egységes színekbe, határozott formákba öltöztetett légies szereplők, és a tologatható csúcsíves paravánok között furcsán hatottak a színpadon meg-megjelenő bevásárlószatyrok, de legfurcsább mégis a mostohatestvérek alakja: fiúk tettek úgy, mintha szoknyás kislányok lennének. A tanító célzatú gyerekelőadásban az idétlenkedő fiúpáros mellett nem kellett ártatlanságával és szelídségével kitűnnie Hamupipőkének, s nem is ő, hanem a Tündér csillogó testébe bújt Tóth Karolina, és megszólalásáig a Ceremóniamestert alakító Homolya Patrícia nyújtotta a legemlékezetesebb pillanatokat.

Lőrinc Katalin tréningje - Fotó: Dobos Klára

A kétnapos rendezvény legnagyobb érdeklődéssel kísért programja a fiatal koreográfusok estje és az azt követő ünnepség, a megalapító szék-foglaló. A tánctagozat irányítását ez évadtól Kozma Attila vette át, aki fiatal koreográfusoknak hirdetett meghívásos pályázatot. Négyen jutottak lehetőséghez, s munkájuk eredményét a négy (egyenként körülbelül húsz perces) koreográfiát magába foglaló négyNEGYED című előadásban láthattuk.

Kerényi Miklós Dávid Papp Bálintot választotta ki az általa komponált szólóhoz, egyszerű eszközökkel dolgozik, s nem akar többnek látszani, mint ami. A másfél percnyi koreográfiát gyakorló táncos ugyanazt a mozgássort mutatja be több alkalommal, ám a mozdulatok ismételgetése közben a körülmények megváltoznak: felgyorsul, lelassul, beakad, visszafelé szól a zene; a fények villódznak; dallamok helyett filmeffektek szólalnak meg; a táncosfiú lábára felkerül egy balettcipő. Jó humorú és lebegő előadás, amiben az alkotók őszintén gondolkodnak el egy kötött mozgássor alakulásáról, működésének lehetőségeiről, hatásmechanizmusáról.

Góbi Rita a nevetést tette Mozart zenéjére készített koreográfiájának középpontjába. A helyenként a nézőt is mosolyra, kuncogásra sarkalló előadásban a nevetés ragályosságát a tapsot hangtalanul imitáló kezek vissza-visszatérő megjelenése ábrázolja. Góbi Rita a fehérruhás táncosokat hol különböző, feltornyosuló emberkupacokba rendezi – mely kupacokkal gyakran szemben áll egy-két kirekesztett –, hol párhuzamos páros jeleneteket helyez egymás mellé. A beállított képek sorozatát felvonultató produkcióban a táncosok sóhajokkal, hangos levegővételekkel, néhány artikulálatlan levegőkiengedéssel elemeire bontják a nevetés folyamatát, az egyes elemeket pedig átértelmezik, dekontextualizálják.

Kulcsár Noémi koreográfiájában fekete és szürke öltönyöket, kosztümöket viselnek a táncosok, s dinamikus, gyors mozdulatokat tesznek. Szinte egységes ruhájuk, szenvtelen vagy önelégült arckifejezésük, nagy lendületű előadásuk mechanikussá teszi az alakok mozgását; kíméletlenül és akár a másikra ráfeküdve, ráállva, egymás testét csupán támasztéknak használva haladnak tovább és tovább a kicsi, sehová sem vezető térben. Zaklatott dinamikával, szigorú kompozíciókkal és az árnyékok közötti előrenyomulással igyekszik Kulcsár Noémi megjeleníteni a hatalom ön- és embertorzító hatását. A témát csak megkapargatni sikerült ennyi idő alatt, a szenvedélyesből görcsössé vált testeket nézném még tovább, mintha egy folytatásra váró előhangot láttam volna.

Az utolsó koreográfia kilóg az átgondolt és problémákat, jelenségeket boncolgató negyedek sorából. Újvári Milán kompozíciója hevenyészve egymás mellé helyezett jelenetekből áll, s több ponton is blöfföl. Népszerű zenékre komponált szkeccsek sorozatában kamaszos poénkodásokat látni – mint például egy nem tudni miért durcás lány haragos fal- és radiátorcsapkodását, miközben egy fiú a közönség felé fordulva egy ásványvizes palackot mikrofonként használva Budapest Bár-számot tátog –, s egy-egy szakasz sikerültsége a kissé magára hagyott táncos egyéni invenciójától, igyekezetétől függ. Az olykor humorosra, önironikusra sikerült jelenetekre nagy számban kontráznak rá a könnyen megúszható, hatásvadász viccek, például az előadó sliccének nézőkkel való felhúzatása. A koreográfus személye szembeötlően rátelepszik az előadásra: a mozgássorok alig építenek a táncosok egyéni alkatára vagy képességeire, a közös munkafolyamatot értékelő személyes megszólalásaik során mindegyiküknek meg kell említeni a koreográfus nevét.

A Miskolci Balett megalakulásának ünnepe az új erők, a változás, ugyanakkor a régihez, a beválthoz való ragaszkodás jegyében telt – nagy, szinte heroikus vállalkozás, s talán erején túl igyekszik bizonyítani ahelyett, hogy egyetlen utat vagy irányt választana. A megalakulás estéjén nagy érdeklődés közepette szavak helyett inkább régi felvételek lejátszásával köszöntötték a tánctagozat létrejöttében nagy szerepet játszó Majoros Istvánt. A megalakuláskor a tánctagozatba kerülő művészek tiszteletadásuk jeleként egy régi felvétellel párhuzamosan újra eltáncolták a tanár úr első, számukra készített koreográfiáját, mely gesztus aláhúzta azt a formanyelvi különbséget (szinte szakadékot), melyről az öreg mester munkái és a fiatal alkotók fél órával az ünnepség előtt megtekintett koreográfiái tanúskodtak. A kettőt egymás mellé helyezni igen, összeegyeztetni nem sikerült – s talán ez nem is volt cél. Kiss Csaba röviden okolta meg a tánctagozat balettegyüttessé való átalakulását: csúcsokat kitűzve lehet csak igazán eredményeket elérni, s a tánc csúcsa a balett (mint a zenés színházé az opera vagy a prózai színházé a költői színház).

A balett magalakulása apropóján a Miskolci Nemzeti Színház 117 határon inneni és túli színházat keresett meg: jókívánságaik jeleként egy-egy széket kért tőlük. 55 darab, a legkülönfélébb anyagú és típusú ülőalkalmatosság érkezett a felhívásra; a Miskolci Balett nézőterének felavatását én a belépőhöz mellékelt, fényképes „helyjegy” segítségével történő beazonosítást követően a Katona József Színház ajándékszékén néztem végig. A kimerítő napot egy, a Médeia alakját középpontba helyező, kettős szereposztásban megkomponált táncelőadása zárta le. Kocsis Andrea és Gulyás Anna két teljesen különböző, egy hideg, kimért és ravasz, mélyrétegeiben gonosz, illetve egy szenvedélyes, sodró lendületű, ösztöneire hallgató, hirtelen érzelmektől vezérelt nőt formáztak meg. A négyNEGYEDben és a Médeiában nyújtott teljesítményük alapján az este egyértelműen róluk szólt, pezsgőzni és táncolni pedig ezek után már csak a legkitartóbbaknak volt ereje és kedve.

négyNEGYED

Miskolci Balett

Koreográfus: Kerényi Miklós Dávid, Góbi Rita, Kulcsár Noémi, Újvári Milán

Tánc: Papp Bálint András, Dörnyei Éva, Fűzi Attila, Gál Lóránt, Gulyás Anna, Kocsis Andrea, László Lívia, Lukács Ádám, Muresan Aurél, Streicher Péter, Szalay Olimpia