Veszteségek és eredmények

- A Bárka olyan színház, amelyet igen csak sújtott a színházi törvény, hiszen az általa meghatározott támogatási szisztéma következtében jelentősen csökkent a támogatásotok?

- Így van. Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy a Bárka alapításától kezdve speciális helyzetben volt. Költségvetési szempontból ez azt jelentette, hogy Bárka támogatásában az állami részvétel 3/4 részt tett ki, tehát minden önkormányzati forinthoz hármat adott a központi költségvetés. Így már a törvény előkészítésének idején sejtettük, hogy akármilyen alapelvek is kerülnek bele a törvénybe, azok biztosan rosszul fognak bennünket érinteni. Lehetett tudni, hogy az 1:3 arány tovább nem tartható, mindenképpen csökkeni fog az állami részvétel a költségvetésünkben. Innentől kezdve már csak azt számolgathattuk, hogy milyen mértékben fog csökkeni. Végül drámai eredményekhez jutottunk. De amit a kategóriák ismeretében kikalkuláltunk, az is több volt, mint ami végül nekünk jutott: összességben 88 millió Ft-tal kaptunk kevesebbet 2010-re.

- Ez hány százalékos csökkenést jelent? Ha jól tudom 300 millió körüli a Bárka költségvetése.

- Nem volt annyi, durván 270 millió.

- Tehát 30 % körüli az elvonás.

- Igen. Ez egy igen tekintélyes összeg. Hozzáteszem, hogy ez is úgy alakult ki, hogy időközben az önkormányzat 50 %-kal megemelte az eddigi támogatását. És így lett 88 milliós mínuszunk. Tehát ha az önkormányzat nem emel jelentősen, akkor nem tudom hogyan folytatódott volna a Bárka működése.

 

 

Seress Zoltán a De Sade pennája című előadásban - Fotó: Dusa Gábor

 

– Abból a szempontból is speciális helyzetben van a Bárka, hogy nem fővárosi színház, hanem egy kerület tartja fenn, méghozzá a VIII. kerület, amelynek nyilván jóval kisebb a teherbíró képessége, mint a fővárosnak.

– Így van. 

- Bár a színházi törvény az önkormányzatok ösztönzésére jött létre, hogy minél több pénzt fordítsanak a nem kötelező feladatukra, a színházak és az egyéb előadó-művészeti intézmények támogatására. De a törvény egy olyan költségvetési szituációban lépett életbe, amikor az önkormányzatoktól egyébként jelentős pénzeket vontak el. Ugyanakkor a törvény az önkormányzati támogatás mértékéhez köti a központi támogatás meghatározását.

- Amikor ismerkedtünk a törvény koncepciójával, ez volt az első olyan pillanat, amikor nagyon megijedtünk. Mert tudtuk, hogy az önkormányzatunk teherbíró képessége véges. A VIII. kerület egyébként is a szegényebb kerületek közé tartozik, ráadásul rengeteg szociális problémát kell kezelnie. De a napi működés egyéb területein is sok gonddal küszködik. Ennek ellenére az önkormányzat nagyon nagyvonalúan lépett, és megemelte annyival a költségvetésünket, amit kiszámoltunk, hogy mi az a minimum, ami ahhoz kell, hogy ne kerüljön veszélybe a működésünk.

- A 2010-es költségvetésetekben mi az önkormányzati és a központi támogatás aránya?

- Most nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a kettő: 102 millió önkormányzati támogatáshoz társul a központi költségvetésből kapott 111,1 millió. Ezt egészítik ki a jegybevételeink. De az állami rész lehetett volna magasabb is, ha nem a négyes kategóriába regisztráltunk, hanem az első kategóriába. Mert a költségvetési tervezetben csak az első kategóriához kapcsolódtak különböző szorzók, amelyek súlyozottan veszik figyelembe a stúdió- és gyerekelőadás, a tánc- és operabemutatók közönségét. (Mint tudjuk, a központi támogatás meghatározásának másik paramétere a nézőszám.)

- És miért a négyes kategóriába regisztráltatok?

- Mert ezt a „tanácsot" kaptuk, de tulajdonképpen vakrepülés volt mindenki számára a regisztráció. Lehetett ugyan előre számolgatni, de áprilisban, amikor dönteni kellett, az állami költségvetésnek még a sarokszámai sem voltak meg. Tehát minden modellezés eleve hamis eredményhez vezetett. Nagyon hosszan hezitáltunk, hogy az egyes vagy négyes kategóriát válasszuk. Arra gondoltunk, hogy az első kategóriába fog a színházak 80 %-a regisztrálni, és ha mi is belekerülünk egy ilyen óriási csomagba, akkor egyáltalán nem biztos, hogy jól járunk. Viszont ha egy kisebb csomagot választunk, ami még mindig megfelel a kitételeknek, akkor lehet, hogy majd egy jövőbeni kompenzációnál jobban járunk. Ezért választottuk a negyedik kategóriát. Szó volt egyfajta kompenzációról, de arról, hogy ez hogy fog működni, milyen lesz a pénzügyi konstrukciója, mennyi pénzt jelenthet, egyáltalán nem lehetett semmit tudni (és még most sem lehet tudni semmit). Persze mi sem vagyunk buták, mindenféle háttéregyeztetések történtek, háttéralkuk köttettek, gondolom, szóban mindenki megkapta azokat az útbaigazításokat, ami alapján valamilyen szinten tudott tervezni. De azért szerintem nagyon felelőtlen dolog volt előzetes ismeretek nélkül regisztrációra kényszeríteni az intézményeket.

– Az egyes és a négyes kategória között csak annyi a különbség, hogy az elsőben legalább 180 előadást kell teljesíteni, míg a negyedikben elegendő 100 előadás. Ezt a feltételt tudtátok volna teljesíteni?

– Hogyne. A Bárkának tavaly 246 előadása volt.

 

Profilok, befogadóképességek, közönségrétegek

 

– És hány nézője? Ugyanis a színházi törvény az önkormányzati támogatás mértéke mellett a nézőszám alapján határozza meg a központi támogatást. Ezzel mennyire értesz egyet?

- Ezt is több részre kell bontani. Vannak, ugye különféle profilok...

- A színházi törvény nem tesz különbséget profilok között.

- Ez így van, miközben mégis csak léteznek. Mi sem nézőszámában, sem koncepciójában nem tudunk (nem is akarunk) konkurálni mondjuk az Operettszínházzal. Nincs olyan szempont, ami alapján mi összemérhetők lennénk. Ők egy musicaleket, operetteket játszó színház, hatalmas nézőtérrel, teljesen más közönséggel. És nyilván teljesen más bevételekkel is dolgoznak, mint mi. Komoly fejtörést jelentene, ha bennünket bárki össze akarna hasonlítani. Mégis ugyanazok a paraméterek érvényesek ránk is. Nem tudom, hogy lehet ezt az ellentmondást feloldani.

Ugyanakkor mi a hasonló profilú és hasonló befogadóképességű színházak között is hátrányos helyzetben vagyunk. A Katonában 370, az Örkényben 390, a Radnótiban 230 néző tud egyszerre leülni. De mi, ha megfeszülünk, sem tudunk 200 embernél többet biztonságosan, tűzrendészetileg elfogadhatóan fölengedni a nézőterünkre. Sőt van olyan díszletünk, és van a teremnek olyan elrendezése, amikor csak 180 szék fér el. Szóval fizikailag igen csak korlátozott, hogy mekkora nézőszámot érhetünk el. Jelentősen emelhetné a nézőszámunkat, ha párhuzamosan tudnánk játszani a fönti nagy teremben és a lenti stúdióban, de az áthallás miatt ez lehetetlen. Tehát a havi műsorterv egyeztetésén eldöntjük, hogy mikor játszunk fönt és mikor lent. Amikor viszont stúdióelőadás van, akkor maximum 100 nézővel számolhatunk.

 

Seress Zoltán és Spolarics Andrea a De Sade pennája című előadásban - Fotó: Dusa Gábor

 

- Te mint gyakorló igazgató egy színház támogatásának meghatározásában milyen szempontok figyelembe vételét tartanád fontosnak?

- A törvény gyakorlatilag most kezdett el működni, és minden pozitívumával együtt, mint minden törvény, ez is korrekcióra szorul. Már jó ideje ezen gondolkodom, hogy mik azok a szempontok, amelyet érdemes lenne képviselni a törvény módosításának folyamatában. De megvallom neked, hogy ebben a pillanatban erre még nincs egyértelmű válaszom. Mert minden felmerülő szempontra azt lehet válaszolni, hogy a KRESZ-ben sem lehet tekintettel lenni arra, hogy a volánnál ülőnek hány gyereke van. Miközben ez igaz, nekünk mégis abból a speciális helyzetből kell megfogalmaznunk a javaslatainkat, amelyben itt a Bárkán dolgozunk.

Ezért mindenféleképpen megpróbálom kérni, javasolni, ajánlani, hogy a támogatásban legyenek tekintettel arra, hogy a színház milyen befogadóképességgel bír. Mert ha összehasonlítom a mi működésünket mondjuk a Vígszínházéval, ahol esténként durván ezer néző ül, akkor az derül ki, hogy az ő bekerülési költségeik (tehát a díszletek, jelmezek, kellékek ára) nem sokkal nagyobbak, mint a mieink, ugyanakkor a lehetséges bevételeinket össze sem lehet hasonlítani. Ez tehát egy sokkal előnyösebb pénzügyi pozíciót teremt számukra. De nem tudom, hogy ezt a szempontot miképp lehetne figyelembe venni.

- És azt nem kellene figyelembe venni, hogy melyik színházban mit „termelnek", mondjuk kommerszet vagy művészetet?

- Igen, István, ez az a kérdés, amit csak leges-legbelül teszünk föl magunknak. Ha most titkos szavazást tartanánk arról, hogy a színházi szakma minőség szerint melyik színházat hova sorolja, akkor meglepően nagy egyetértést tapasztalnánk. Mindenki pontosan tudja, hogy melyik színház hova tartozik. De ezt kimondani senkinek nincs elég vastag bőr a képén. Ezt mint lehetséges törvényi szempontot senkinek nincs mersze bevállalni.

- Miközben a Magyar Köztársaság egyedül csak a színházban támogatja pénzügyileg a kommerszet. Ennek a területnek előbb-utóbb piaci alapon kellene működnie.

- Ez számomra is egyértelmű. Csak abban a pillanatban, amikor ez kimondódik, megszületik az ellenség, a vita és veszekedés. Ugyanakkor azt sem szeretném, ha az történne nálunk, mint Thatcher idejében Angliában, amikor rá akarták venni az összes színházat, hogy úgy működjön, mint a Westend. Mert ha ráküldik a könyvelőket a színházra, akkor végünk. Sajnos szerintem most ebbe az irányba történtek lépések.

Amikor a törvény kapcsán egyeztetések voltak, bár én elég visszafogottan vettem részt ebben, de bizonyos helyeken elmondtam, hogy nem lesz jó, ha a különböző profilú színházakat együtt kezeljük. Ha ezt nem fogjuk tudni rendbe tenni, akkor a kicsik járnak rosszul. Aki 10-15 ezer Ft-ért tud eladni egy jegyet, az nem kerülhet velünk egy kategóriába. Mi nem adhatunk ennyiért egy jegyet, nem is akarunk, mert egy másik fizetőképes réteget szeretnénk ebbe a színházba behívni.

 

A Bárka közönsége

 

– Ha már ennyi szót esett a nézőszámról és közönségről, beszéljünk egy kicsit erről is! Az elmúlt majd másfél évtized alatt azt tapasztaltam, hogy a Bárka Színház egyik legnagyobb gondja a közönség. Nagyon hullámzott a Bárka iránti nézői érdeklődés. Mi most a helyzet? Van közönségetek? Keresitek?

– Három időszakról beszélhetek, amit magam is megtapasztaltam: Csányi utolsó két évadjáról, Alföldi két évadjáról, és az elmúlt két évről, amikor már én voltam az igazgató. Csányi utolsó két évada afféle leszálló ág volt, viszonylag keveset is játszottunk, és nézők se nagyon voltak. Alföldi viszont nagyon fölpörgette a színházat, sok bemutatónk is volt, és fölszaladt az előadásszámunk havi 30-35-re. Ez a nézőszámban is emelkedést jelentett, de ez nem jelenti azt, hogy kialakult volna egy biztos, Bárkába járó nézői bázis.

Amikor én lettem az igazgató, akkor azt gondoltam, hogy picit érdemes visszavenni az előadásszámból, mert pénzügyileg sem tudnánk fedezni azt, hogy havi 35-36-ot játszunk. Mert akkor sokszor éjszaka kellene építeni, erre plusz embert kellene felvenni, amire nincs fedezet. Ugyanakkor elsődleges érdekünk az, hogy a nézőszám növekedjen. Erre nagy figyelmet kell fordítanunk. Ez nem is pénzügyi szempontból fontos, hanem azért, hogy valóban kialakuljon a Bárka biztos nézői bázisa. Alföldi érkezésével sok Alföldi-rajongó érkezett hozzánk nézőként, de a távozásával szerintem a legtöbben el is mentek. Talán bizonyos részük maradt, de erről nem csináltunk semmiféle közvélemény-kutatást. Azt látom, hogy most van egy finoman érzékelhető erősödése a nézői bázisnak. De azért két év után még nem merném azt mondani, hogy ez kialakult.

– Hol keresitek a közönségeteket? Milyen nézőkre számítotok?

– Engem elsősorban a fiatalok érdekelnek, elsősorban a 25-35 év közti generációra számítunk. Ezért is fontos az, hogy Vidovszky Gyuri bizonyos előadásokhozkapcsolódóan drámapedagógiai foglalkozásokat tart középiskolásoknak. Ennek a hozadékai nem két év alatt, hanem 3-4 év alatt lesznek lemérhetőek. Azt remélem, hogy azok a fiatalok, akik a drámapedagógián keresztül kapcsolatba kerültek velünk (és többet megtudtak a világról meg magukról is), azok később is eljönnek majd a Bárkába. Rájuk is számítunk mint potenciális közönségre. A másik tervünk az, hogy 2011-ben – ha törik, ha szakad – csinálunk a középiskolásoknak egy drámaíró versenyt, hogy a 16-20 éves generáció itt találkozzon a színházban. Közben folytatjuk Meseladik című sorozatunkat, amely olyan pici gyerekeknek szóló előadás és foglalkozás, amelyben számítunk az aktív közreműködésükre is. Ezt a beavató színház módjára zajló programot később szeretnénk kiegészíteni zenei jellegű foglalkozásokkal is. Hosszú távon ez is a közönségnevelést szolgálja. De itt van a Nagyvárad téren az orvostudományi egyetem, az ide járókkal is számolunk mint potenciális színházlátogatókkal.

 

A hiány kezelése

 

– Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy milyen jelentős mínuszban van a Bárka Színház. Hogy lehet ezt a 88 milliós hiányt kezelni?

– Azért egy pozitívumát mindenképpen emeljük ki a törvénynek: a filmtörvény mintájára donációt engedélyez, azaz a színházak a nettó jegybevételeik 80 %-át visszakaphatják a támogatójuktól. Ha a színháznak van mondjuk nettó 20 millió Ft-os jegybevétele, akkor egy cégen keresztül vagy közvetlenül a donátortól kaphat 16 millió Ft-os támogatást. A támogató semmilyen formában nem kérheti a nevének megjelenését a színházban. Tehát nem szponzorációról van szó, hanem donációról. Az unió rábólintott a törvénynek erre a passzusára. Ez – ha életképesen tud működni – nagyon pozitív eredménye a törvénynek.

– A donátor leírhatja az összeget a társasági adójából?

– Persze. Eldöntheti, hogy adózik-e, vagy a Bárka színházat támogatja ezzel az összeggel. Ez kétségtelenül jó dolog. De amikor szóba került, hogy milyen jó, hogy majd a donátorok sorban fognak állni, akkor megkérdeztem, hogy jó, de melyik bolt előtt fognak sorban állni? Nyilván ez is kapcsolatokon múlik. Van olyan színház, amelyik már fölvette a kapcsolatot a támogatójával, van olyan színház, amely egy erre alakult cégen keresztül átfolyt pénzből kapta meg ezt a támogatást. De ez a támogatás is egyenlőtlenül oszlik meg a színházak között. Talán igazságosabb lett volna, ha a törvény a színházak nettó jegybevételét is magához rendeli, mert a befolyt összegből már tisztességesen és korrektül lehetett volna a színházak közti differenciákat kezelni.

– Tehát azt gondolod, hogy a társasági adókedvezményből pótolható a 88 milliós mínusz?

– Részben pótolható. De azért ez a mi esetünkben meg sem közelíti a hiányt.

– Akkor a működésből kell visszavenni?

– Vannak még egyéb reményeink is. Például egy nagyon nagy uniós projekt keretében lesz a VIII. kerületben egy Európa belvárosa című rendezvénysorozat, amely júniustól augusztus végéig zajlik majd. Ennek a kulturális részét a Bárkára bízták. Így ebből a keretből kaptunk egy nagyobb összeget, de azt nem mondták meg, hogy mit csináljunk belőle. Ezért mi úgy tervezzük, hogy a programsorozat keretében a színházi előadásokra elkülönített részből létrehozunk egy új produkciót, ami majd megjelenik a programsorozaton, de beillesztjük majd a Bárka jövő évi repertoárjába is. Tehát lesz egy olyan előadásunk, amit nem a saját költségvetésünkből fedezünk. Ugyanakkor megpróbáljuk a 2011-es évad bemutatóit pénzügyileg redukálni. A bemutatószámot azonban nem lehet csökkenteni, mert ennek őrületes következményei lennének. Nemcsak a nézőszám csökkenne, hanem a társulatot is rosszul érintené. Miután aktív színész vagyok, pontosan tudom, hogy bizonyos mennyiségű munkára szüksége van az embernek ahhoz, hogy kondícióban tudja magát tartani. Van a munkának egy bizonyos mennyisége, ritmusa, ami alá nem érdemes menni, mert annak a társulat látja a kárát.

 

Ez egy jó társulat

 

– Hamarosan két éve lesz, hogy te irányítod a Bárkát. Hogy értékeled ezt az elmúlt időszakot? Miben voltál sikeres, és az, ami kevésbé sikerült?

– Ami számomra a legnagyobb siker, hogy ezt a társulatot sikerült egyben tartanom. (Csak egy ember távozott azok közül, aki már Alföldi Róbert érkezése előtt is a Bárka színésze volt.) Számomra ez nagyon fontos, hogy a „színészállomány" együtt maradt. Én ugyanis hiszek a társulatban. És azt mondom, hogy számában, erejében ez most egy jó társulat. Persze sok mindennek kell még ahhoz történnie, hogy egy igazán összeforrott, kiemelkedően jó társulat legyünk, de a jövőben errefelé szeretnénk haladni.

– Semmi ironikus nincs abban, amit mondok, de erre a társulatra hasonlóképp lehet nézni, mint egy régészeti föltárás különböző rétegeire, hiszen a Bárka Színház különböző korszakaiból vannak itt színészek.

– Igen, ez így van, de ezt a jó értelemben heterogén társaságot én mégis csak valami homogén felületnek érzékeltem. Ez számomra akkor derült ki, amikor elkezdtük próbálni a Hamletet Tim Carrollal. Az volt az a pillanat, amikor Csányi távozott. Nagyon nehéz helyzet volt, ugyanis nem volt utódjelölt. Nem tudtuk, hogy mi fog velünk történni. Az önkormányzat pláne nem tudta. Ott álltunk egy hatalmas vákuumban, miközben Tim Carrollal elkezdtük dolgozni. A társulatnak két dolga volt akkor: egyrészt bele kellett magát vetnie egy eszeveszett masszába, ami a Hamlet. Ráadásul Tim Carroll azt mondta, hogy majd akkor fogjuk az előadást először lejátszani egyben, amikor az első nézők jönnek. De fogalmunk sem volt, hogy miképp fogunk ide eljutni két hónap alatt. A másik feladatunk az volt, hogy kezelni kellett valahogy az alapító-igazgató távozásával kialakult helyzetet. Tudtuk, ha nem találunk jó megoldást, akkor lehet, hogy vége a Bárkának. A megelőző években többször volt már nagyon kiélezett helyzet a Bárka életében, de ennyire felnőtten és felelősen talán korábban sosem viselkedett a társulat, mint ekkor. Timnek ebben elévülhetetlen érdemei vannak, mert a tízre kiírt próba pontosan tízkor kezdődött, és nem tíz óra ötkor, hogy azt az öt percet még fordítsuk arra, hogy megbeszéljük, mit akar az önkormányzat és mit akarunk mi. Próbáltunk kettőig, és csak utána foglalkoztunk az ügyeinkkel. És ebbe nem pusztult bele a társulat, pedig én már voltam olyan helyzetben, amikor egy hasonló szituációba beleroppant, belepusztult, megsemmisült a társulat. Lásd a Művész Színházat, ahol az, ami kint történt, megtörtént bent is, és aminek bent kellett volna történnie, az meg nem történt meg, hanem kikerült az utcára, az újságokba, mindenhova. Gyakorlatilag darabjaira hullott a Művész Színház. Az okokat nem firtatom, mert már nagyon régen volt. Itt a Bárkán pont ellenkezőleg történt. Ez volt a legfontosabb tapasztalatom, mire azt mondtam, hogy hoppá, itt valami komoly erő van. Innentől kezdtem ezt a társulatot egy lehetséges egészként kezelni.

 

Két év mérlege

 

– Beléd fojtottam a szót, amikor a két év alatt elért sikereket kezdted sorolni.

– Sikerként könyvelem el, hogy az előző évek működéséhez képest rengeteg pozitív változás történt a színház egész működésében. Sokkal szigorúbb lett a gazdálkodás, ezen belül a szakmai és morális elvárások is szigorodtak. Ez nem azt jelenti, hogy korbáccsal irányítjuk a színházat, de azért az elmúlt évekhez képest sok mindent ki kellett itt egyenesíteni. Ez egyébként jelentkezik is pozitívumként a pénzügyi mérlegünkben, mert összeállt egy több milliós megtakarítás abból, hogy nagyon szigorú lett a gazdálkodás, alaposan megnézzük, hogy mit, mire költünk, hogy mit hogyan csinálunk.
Szakmailag is nagyon sok pozitív változás történt. Most azt érzékelem, hogy például a színház műszaki és háttérszemélyzete egy osztályzattal följebb lépett. Ez nagyrészt a vezetői szemlélet változásának következménye – elsősorban nem rólam van szó, hanem a műszaki vezetőről, akinek gondolkodása, hozzáállása rengeteg pozitív változást eredményezett. Iszonyú fontos például, ha a színészek azt látják, hogy a műszakisok lelkesen, hozzáértéssel csinálják a dolgukat. Ez rájuk is ösztönzőleg hat.

– És művészi értelemben mennyire volt sikeres ez a két év?

– Nem tudom... Szakmai értelemben biztos volt bukásunk. Olvastam néhány kritikát, amiből ez derül ki. De nekem ennél fontosabb az, hogy a nézők szemében nem volt bukás az eltelt két esztendőben. Ez egyetlen „paraméterből" derül ki, hogy jön-e a néző az előadásra vagy sem. Nem tart(hat)om bukásnak az olyan előadást, amely legalább két évadon keresztül műsoron van, és eljátsszuk legalább 45-50-szer. (Ez a Bárkában egy nagyon jó széria, de van olyan előadásunk, a Mulatság, ami 250-nél tart, A Legyek ura 100 előadást ért meg, az Iskola a határon 60 felett van már.) De természetesen, ha egy előadás csak 15-öt menne, az már bukás. De nem volt ilyen. Van némi küzdelem egy-két előadással, ahol hullámzott az érdeklődés, de igazán egyik bemutatónkkal sem buktunk meg a nézők előtt.

Ez számomra azért is fontos, mert jó néhány nagy kockázattal járó bemutatót tartottunk, amikor féltem a fogadtatástól. De szerencsére az derült ki, hogy a nézők szempontjából jól működnek ezek az előadások is.

 

Kockázatvállalások

 

– Mely előadásokra gondolsz?

– Kockázatosnak gondoltam Jorma Uotinen meghívását a Piaf rendezésére. Azzal együtt, hogy ez egy régi előadás, és Jorma kis változtatásokkal nálunk is megcsinálta azt, amit már máshol is csinált. Kaptunk is ezért rendesen a fejünkre. De én azt mondtam: ez a fickó még nem járt nálunk, ez az agy még nem volt jelen Magyarországon, és nagyon pozitív hatása lesz a társulatra, ha találkoznak Jormával. Így is lett, mert nagyon szerettek vele dolgozni. Ez egy csodás fickó. Én az ilyenekben hiszek. Abban, hogy ül ott lent egy ember, aki kíváncsi ránk, és van benne szeretet, türelem. Sokszor tapasztaltam, hogy ez milyen jól tud működni. Nem hiszek az agresszív rendezőkben. Ez a „stílus" is működik bizonyos szituációkban, de alapvetően nem hiszek benne.

Ugyanilyen kockázatos bemutató volt most az Esterházy-féle Haydn-darab. Hasonlóképp kihívás volt a Dogville, a Lars von Trier-film színpadi változata. Szerencsére az embereket mindkettő érdekli, jönnek és nézik. A Haydn-történet bizonyára önmagában is érdekes, hiszen mindenkit foglalkoztat az, hogy miben áll a tehetség, mi az, hogy zsenialitás. De a Dogville problematikája is izgalmas: élünk egy közösségben, iszonyú mennyiségű hazugsággal, és újra és újra kapunk sanszot, de ezt a sok lehetőséget mindig elbasszuk. És az lesz az egésznek a vége, hogy valaki azt mondja: figyeljetek, inkább falhoz állítalak benneteket!

Ugyanígy kockázatosnak érzem a Barker-darabot, amit most próbálunk. Egyrészt a nyelvi brutalitása miatt kockázatos, másrészt a problematika miatt, amit fölvet. De az efféle kockázatvállalások eddig jól sültek el, remélem, hogy ezután is működni fognak.

– Az első évadodra sem biztos színházi sikereket tűztetek műsorra, hisz a Piaf mellett bemutattátok a De Sade pennáját, amelyet a magyar közönség szintén inkább filmként ismer, valamint játszottátok a nálunk ismeretlen kortárs ír szerző, Conor McPherson darabját. Összeállt a fejedben, hogy miért pont ezeket a kockázatokat vállaltátok be?

– A Tengerent Göttinger Pali ajánlotta. Azért mondtam igent rá, mert nagyon sok ír darabot szeretek a hangulatuk, az „illatuk" miatt (szinte érzem a szagokat, ahogy olvasom őket).

– A Dogville-t gondolom Anger ajánlotta.

– Három dolgot ajánlott Anger, amelyek közül lecsaptam a Dogville-re, mert amikor néztem a filmet, nekem is eszembe jutott, hogy ezt meg kéne csinálni színházban. Egyrészt izgalmas a formai része, de szerintem szívbe markoló a kérdésfelvetése is.

– És Esterházy és Haydn hogy jutott eszetekbe?

– Úgy, hogy elmesélték nekem a történetet Haydn levágott fejéről, és azt éreztem, hogy ezt meg kell íratni. Főleg amiatt, hogy majd csak 150 év múlva sikerült egybetemetni a fejet a testtel, ráadásul 1954-ben, az elvesztett futball világbajnoki döntő évében. Esterházy neve az első körben szóba sem került, mert biztosak voltunk benne, hogy nem fogja vállalni. De amikor végül hozzá jutottunk, akkor hezitált kicsit, majd azt mondta, hogy rendben van. Azt persze egyikünk sem tudta, hogy mi születik majd végül.

– Az nem zavar, hogy Esterházy nem darabot írt?

– Engem nem.

– Göttingert, az előadás rendezőjét sem hozta zavarba?

– Pali szerintem sokszor vért izzadt, ugyanakkor számos része volt a szövegnek, ami kifejezetten inspiráló volt. Szerencsére Szabó Borival, a dramaturggal nagyon jól tudtak együtt működni, és Esterházyval is folyamatosan dolgoztak a darabon. Péter nagyon aktívan részt vett az „utómunkában". Nagyon nyitottan és szabadon kezelte a szövegét, és gyakorlatilag minden fölvetésre pozitívan reagált.

– A színészeket sem zavarja, hogy a Haydn nem klasszikus értelemben vett színdarab?

– Nem. Engem legalábbis egyetlen színész sem állított meg a folyosón azzal, hogy Zoli, normálisak vagytok, hát hol van ennek a darabnak az eleje, közepe, vége? De egyébként aki Jormával együtt dolgozott, és átélte a Piaf születését, annak ez nem volt meglepetés. Mert ennek sincs hagyományos dramaturgiája. Ez az előadás másképpen működik: az ember áll az utcán, és hol erre néz, hol arra, és ebből az ide-oda tekintgetésből a végén majd csak összeáll benne valami...

– A nézőket sem zavarja?

– A Haydn vagy a Piaf kapcsán?

– A Piaf kapcsán biztos nem zavarja...

– Persze, mert ott picit lazul a zenétől, a Piaf-számoktól.

– És a Haydn kapcsán?

– Mindig megkérdezem: hogy ment a Haydn, mert ez még egy friss előadás, és azt mondják, hogy az emberek kíváncsiak rá, és örömmel nézik, és végeredményben elfogadják ezt a furcsa ugra-bugrát. Ezt a rímes furcsa játékot. Elfogadják, és nem verik az asztalt, hogy kérünk szépen egy rendes darabot a kötelező hely, idő, cselekmény egységgel.

– Az valóban feltűnő, hogy a Bárka elmúlt két évének műsortervében nem szerepelnek a klasszikus drámák, amelyek a magyar színházak repertoárjának legalább a 80%-át adják.

– A színházon belül is felvetették, hogy miért nem játszunk klasszikusokat. Mire azt válaszoltam, hogy engem most nem érdekelnek a klasszikusok. Engem most az érdekel, hogy egy Göttinger nevű fiatalember hogyan csinálja meg a Tengerent. Engem az érdekel, hogy a sok-sok kérdőjellel emlegetett Anger hogy fog működni ebben a színházban...

– Miféle kérdőjelekre gondolsz?

– A személyével kapcsolatos fenntartásokra, híresztelésekre és súgásokra. Amire én azt mondtam, hogy leszarom őket. Lehet, hogy erről nem illik beszélni, de az efféle történetek szerintem sokat rombolnak a színházi morálunkon: megkerestem valakit, és kértem, hogy rendezzen nálunk, mire azt válaszolta, hogy ő abban a színházban nem rendez, ahová az Anger beteszi a lábát. (Megjegyzem, ha igent mondott volna az illető, ezek után azt mondtam volna, hogy köszönöm, nem, én az Angert választom.) Voltak ilyen hendikepjei az Angerrel való munkának. De Anger kifejezetten jól működött nálunk. Szerintem a Dogville minden bajával, ellentmondásával együtt jó előadás. Kicsit talán sok a zene...

– Valóban kicsit szét van zenélve az előadás...

– Egy kicsit szét van, de Anger nem tágított. Én meg nem kezdek el okoskodni, mert nincs olyan rendezői hátterem (és nem csinálok úgy, mintha lenne), ami miatt ott üldögélhetnék naphosszat a próbákon, hogy osszam az észt. Ez is kockázatvállalás a Bárkán, hogy én nem vagyok egy fölülrendezősdi csávó, és emiatt biztos nem is lesz az előadásaink mindegyike ugyanolyan. De nem is akarom, hogy egyformák legyenek.

– Említetted, hogy voltak olyan előadások, amelyek megbuktak a kritika előtt. Melyek voltak ezek?

– Hát a De Sade kapcsán sok volt a fanyalgás, miközben én azt gondolom, hogy nagyon jól döntött Szabó Máté, a rendező hogy a Doug Wright-darabnak elsősorban a verbalitását próbálta meg kirakni. Ebben a történetben folyik a vér, csöpög jobbra-balra, fejek esnek le, kezek hullanak, látom az ürüléket a falon. Szóval szerintem nem volt rossz döntés, hogy ilyen „egyszerűen" csináltuk meg az előadást. De volt fanyalgás rendesen. A Piaf kapcsán már említettem, hogy sokan a „remake"-et kifogásolták. Én pontosan tudom, hogy mikori ez az előadás, de azt is, hogy melyek benne azok a nagyon-nagyon értékes pillanatok, amiért érdemes volt Jormát meghívni. És azt sem bántam meg, hogy fiatal rendezőket hívtam, Göttinger Palit, Szabó Mátét.

 

Kibillenteni a komforthelyzetből

 

– Hogy látod: szakmailag változott a Bárka helye, megítélése? Egyáltalán mit érzékeltél a szakmában a személyeddel kapcsolatban, amikor igazgató lettél? Nyitottságot, kíváncsiságot vagy inkább fenntartásokat?

– Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, tisztán kell látnom a magam színészi helyzetét. Alapvetően azt gondolom magamról – és ez nem álszerénység –, hogy ha nem is a legkiválóbb színészek közt tart engem számon a szakma vagy a kritika, de azért alapvetően elfogadnak. Seresst nem a középszerhez sorolják. Seressről azt mondják, hogy nem rossz színész. A kritika is csak akkor rúg belém, ha nagyon unatkoznak azon, amit csinálok. Ebből adódóan nyitottan fogadták azt, amikor kiderült, hogy Alföldi Robi nekem adja át a színház vezetését. Tehát elsősorban a kíváncsiságot és az ebből adódó türelmet érzékeltem. Mintha azt mondták volna, hogy nézzük meg, hogy ez a csávó mit tud kezdeni a Bárkával. Közben pedig azt is érzékeltem, hogy az előadások szakmai-kritikai visszhangjában nem volt türelem, udvariaskodás, mellébeszélés, hanem egyszerűen elkezdték szárazon azt értékelni, amit láttak. Persze minden kritikából lehet mögöttes szándékokat, üzeneteket, sandaságokat kiolvasni, de ebből viszonylag keveset tapasztaltam, bár találkoztam ilyennel is. De a saját gonoszságaikra kéjesen reflektáló kritikusok nem tudnak felbosszantani.

Arra viszont nem tudnék válaszolni, hogy szakmai értelemben a magyar színházi palettán előrébb került-e a Bárka vagy sem. Ha azt nézem, hogy például nem voltunk ott a tavalyi POSZT-on, akkor ezt rossz jelként értékelhetem, mert előtte évekig meghívtak bennünket. Bizonyára nem sikerült olyan előadást létrehoznunk, ami méltó lett volna arra, hogy megjelenjen az országos színházi találkozón. De ez körülbelül annyira idegesített, mint mikor reggel elfelejtem megmosni a szemem, és időnként dörzsölgetni kell. Az már jobban izgat, hogy érte-e elegendő kihívás a társulatot, hogy előbbre tudjon lépni.

– Milyen kihívásokra gondolsz?

– Nem tudom, ki mondta nekem, hogy a színészi munkának van egy nagyon fontos pillanata, ha jól működik a rendező és a színész: az, amikor a rendező – mert ez a dolga – kibillenti a színészt a komforthelyzetéből. Sőt amikor folyamatosan kibillenti a komforthelyzetéből. Ezt egy nagyon-nagyon fontos gondolatnak érzem. Ha én az elkövetkező években ezt a társulatot a szó jó értelmében minden évben legalább egyszer-kétszer ki tudom billenteni a komforthelyzetéből, akkor én már boldog ember leszek. Pontosabban: boldog nem leszek, mert nem az a típus vagyok, de akkor már nem leszek nyugtalan ember. Ehhez az kell, hogy ide olyan rendezők jöjjenek, akik erre képesek. Ha ezt a társaságot például Tim Carroll és a hozzá hasonlók velem együtt (mert én is próbálok az új darabban) a szó jó értelmében időről időre kibillentik a komforthelyzetéből, akkor bizonyára kifelé is fogunk tudni valami érdekeset, fontosat mutatni. Számomra ez jelenti a Bárka előrelépését.

 

 

 

 

10. 02. 1. | Nyomtatás |