Az igazi kérdés

Az alábbiakban részlet olvasható egy hosszabb beszélgetésből:

- Azzal kezdted a Kasimir és Karoline-ról való beszélgetést, hogy egy évvel ezelőtt furcsa hangulatba kerültél, munkanélkülinek kezdted magad érezni a magyar színházi életben. Most hogy érzed magad egy évvel később?

- Azon gondolkodom - már egy ideje -, hogy hol sikerült érvényesebb vagy részleteiben vállalható előadást létrehoznom, és hol buktam meg - és most semmi más mérce ne legyen, csak a saját mércém. Hogy ez kötődik-e helyekhez. Arra kezdtem rájönni (nagyon lassan és nagyon sokára), hogy van egy dolog, amit baromi nehéz figyelembe venni, nagyon nehezen megfogható, de ahonnan megkapom a választ: a közönség. Én nagyon sokáig nem foglalkoztam a közönséggel, arisztokratikus voltam, azt mondtam, csupán művészi szempontok számítnak. Csak az anyag van, a megfejtés, a tér, benne a színészek és a megszenvedett igazságok kérlelhetetlen keresése. A magunk mércéjével mérve (és mi más számítana) akkor vagyunk sikeresek, ha a megszenvedett igazságokat tényleg megszenvedjük. Mindezt persze nagyon tág értelemben: az őrült bohóckodás is lehet a megszenvedés végeredménye. Sok előadásom volt, ahol a produkciót és magamat is azzal akartam védeni és igazolni, hogy kétségbeesetten sulykoltam a színészekbe, hogy nem a közönségnek játszunk, a színpad szélén üvegfal van. Aki akarja, benéz az üvegfalon, aki képes, meglát minket, de mi nem mutogatjuk magunkat, mi befele fordulunk, egymásba kapaszkodunk. Ezt nem gondolom ma sem másképp. Mégis egyre jobban érdekel, hogyan lehet egy az egyben, nyersen és élesen szembenézni a nézővel, hogyan szólítható meg, hogyan beszélhetünk hozzá. Nyilván a formán is múlik, a téren is, nem lehet bárhol megcsinálni. Ez érdekel most. Mintha nem a kérdésedre válaszolnék, hogy hogyan érzem most magam. Nem vagyok már a Víg rendezője, de ennek a részletezése inkább bulvárhír, és nem is annyira fontos. De összefügg azzal a stiláris problémával, hogy például hogyan lehet azon a nagyon nagy színpadon 1200 embert érvényesen megszólítani.

- Ha nem dolgozol a Vígszínházba, akkor hol fogsz dolgozni?

- Nyíregyházán, és rendezek egy vizsgaelőadást a főiskolán a negyedéves Gálffi osztálynak. És van még függőben másfél dolog.

Fotó: Dusa Gábor

- Azt érzem, hogy a személyes állapotod, a saját történeted tulajdonképpen nemcsak rád, hanem a nemzedéktársaidra is jellemző lehet. Nem nagyon találjátok a helyeteket, nem nagyon tudtok a magyar színházi életben a „munkanélküli" helyzetből kitörni, állandó helyet találni, valamiféle közösséget, társulatot építeni.

- Állandóan annak a zavarát érzem, hogy nincs egy közös tudásunk, egy kimondatlan, mégis egyezményes, mélyebb tudásunk arról, hogy mivégre is csinálunk színházat. Mindegy, hogy kőszínházról vagy független színházról van szó, vagy hogy a térképen hol található, mert a zavar mindenütt iszonyú nagy. Bár az élet folyik, és a rendszer rengetegszer igazol minket: a néző igenis jár színházba, igenis minden évadban születnek nagyszerű és értékes produkciók. Ha máshogy nem, a sok szar felértékeli a többi kevésbé szart. De pontosan mi is a dolgunk? Mit akarunk a nézőtől, attól, aki az első lépést teszi meg: veszi a fáradtságot, felöltözik, buszra száll, idejön, kifizeti, beül, végignézi? Létproblémákkal küzdünk a színházakban, tehát örülhetünk annak, hogy egyáltalán létezik színház. És megállunk ott, hogy jön-e a néző. Mert ha jön, akkor rendben vagyunk. Ezért kérdezek rá saját magamban is arra, hogy elég-e színházi párbeszédnek az, hogy mi minden este a helyünkön vagyunk és játszunk. De mit akarunk a nézőinktől? Hogyan akarunk velük bánni? Ha egy társulat vállalja, hogy választ keres ezekre a kérdésekre, akkor óhatatlanul differenciálódnia kell stilárisan, új, ismeretlen vagy régen elfelejtett színházi nyelveket kell megtanulnia. Műhellyé, laboratóriummá kell  válnia, és nem feltétlenül lesz képes évről évre meghatározott költségvetéssel meghatározott előadásszámot produkálni. Kérdésedre válaszolva rendezőként úgy érzem: jövök-megyek. Ahová esetleg eljutunk egy bemutatóval, annak a következő találkozáskor nyoma sincs. Minden munka nulláról kezdődik.

- Nyilván a következetes társulati munkának nem csak belső eredményei lehetnek, hanem külső következményei: esetleg tényleg meg tudja egymást szólítani a város és a színháza.

- Persze. De rengeteg minden borulna. A színháznak például ki kéne tudni lépni a saját épületéből. A színházi térnek ugyanúgy megváltoztak az igazságai, mint a színházi (és nem színházi) kommunikációnak. A színház mint szentély metafora érvénytelenné vált, a színpad templomi megemeltsége és elválasztottsága, az egész színpad-nézőtér kettősségnek filozófiai és lelki jelentése megszűnt. Az életben éppen nem az elválasztottságot éljük meg. A világ egy kibogozhatatlan, de használható linkgyűjtemény, ahol minden mindennel összefügg, minden nagyon közel van, és mindenki azonnal elérhető. Ha választásokkor az üzenetrögzítőmön valamelyik párt miniszterelnökjelöltje beszél, akkor megváltozik a viszonyom a kommunikációhoz és a hierarchiához. Ha az internetes fórumon mindenki hallja a hangom, ugyancsak. Ha mindig és bárkivel beszélhetek, de közben nem is tudom, kivel beszélek, ugyancsak. Minden összemosódik, átléphetővé, átjárhatóvá válik. A színház és a néző közti viszony is. A színháznak nemhogy reagálnia kell erre, hanem kedvvel és kíváncsisággal kell újrafogalmaznia ezt a viszonyt.

Fotó: Dusa Gábor

- Azt éreztem a mostani beszélgetésünkön, hogy rengeteg kérdésed van saját magaddal és a színházzal kapcsolatban, hogy mit is kéne csinálni, merrefelé is kellene továbblépni. Most szeretném megfordítani ezt a kérdést: vannak vágyaid vagy terveid, ahova mondjuk az elkövetkező 2-3-5 évben el akarsz jutni, amit meg akarsz csinálni? A kérdéseken túl vannak elhatározásaid is?

- Természetesen vannak, például színészhallgatókkal szeretnék foglalkozni a főiskolán (nehezen jön a számra a tanítás szó), magam mellett szeretnék tudni 10-15 kollégát, színészt és nem színészt, akikkel kölcsönös és megkérdőjelezhetetlen a bizalom (hogy ezt milyen formában szeretném, az már nem terv, hanem utópia), de van egy mindennél égetőbb kérdés, nevezetesen hogy a szerda délelőtti próba után szemébe tudok-e nézni a Széles Zitának vagy sem. Ez alapkérdés. És sosincs rendben. Nem tudom, van-e, akinél ez rendben van. Hogy hiszek-e azoknak a szempároknak, és hogy azok hisznek-e nekem. Még úgy is, hogy fél év múlva simán megtagad az, aki előzőleg szerelmet vallott vagy fordítva. Mégis ez mindennek az előfeltétele. Aztán nyilván magamnak kell megválaszolnom a kérdést, hogy miért csinálunk színházat. A nézőt azért hozom folyton szóba, mert a vele való viszonyban fogalmazható meg a válasz. És azért van szükségem a válaszra, mert van valami tarthatatlan abban, ahogy a színházban dolgozom. Pedig lehetnék boldog: munkáim, diákjaim vannak. Ismerek írót, aki másfél-két évig ír egy regényt, aztán egy évig nem ír semmit, vagy nagyon piciket ír. Vajon igaz-e - vagy csak én nem tudom következetesen csinálni -, hogy a színházban évről évre igenis újabb és újabb regényeket kell írni? Még akkor is, ha az adott előadás inkább novella, és nem nagyregény. Ez nem anyagi vagy életvezetési kérdés. Lehet, hogy saját alkalmasságomra kell rákérdezni, de lehet, hogy arra, hogy így kell-e működnie a színháznak. Hogy működik-e úgy színház, hogy egy kérdésfelvetésből indulunk ki. Hogy nekünk most ez és ez a tervünk veletek, nézőkkel. És ebből következik, hogy mindez anyagválasztásban, stilárisan, térhasználatban mit jelent. Hogy három hónapig kell-e próbálni, egy hónapot üres térben, egy hónapot jelzésben, egy hónapot díszletben, vagy esetleg két hétig. Hogy érvényes kérdésfelvetések döntik-e el, hogy a színház végtelen formái közül mit választunk, vagy a termelési üzemmenet. Nyilván az a kérdés, hogy a termelési üzemmenetben megtehető-e mindez, és ha nem, ki a hibás: én vagy a termelési üzemmenet. Ez az igazi kérdés.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható, az Ellenfény 2009/7. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 395 Ft

Az adott évfolyam számai: 345 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft