Véletlen ecsetvonások

– Most Bozsik Yvette-tel dolgoztál a Turandot közfürdőben. Más feladatot jelent egy színésznek táncszínházi előadásban szerepelni, mint prózai színházban?
– Igazából minden rendező egy kicsit más műfaj, így Yvette is, bár itt – a kifejezésmód különbsége miatt – még erősebb volt a műfajváltás. Máshogy kellett az előadáshoz viszonyulni, itt nem lehetett szerepben gondolkodni. A produkció sem úgy épült fel, hogy egy konkrét történetet kívántunk volna megvalósítani. Elsősorban Yvette intuíciói alakították az “eseményeket”, amelyekkel bizonyos mozdulatokra, hangulatokra asszociált. Ugyanakkor erősen színházi képekben gondolkodott, így lehetett fantáziálni is, képzettársításokat keresni – sokkal szabadabban, mint ahogy ez a prózai színházban lehetséges.
– Egyáltalán van az előadásbeli szerepednek neve?
– Nincs. Illetve a videóbejátszáson egyszer elhangzik, hogy “Látja Tamás?” Tehát Tamás vagyok.
– Magatok között sem döntöttétek el, hogy kinek mi a szerepe?
– Turandot Bozsik Yvette, Kalaf elvileg Vati Tamás. De ebben van némi félreértés, mert két kritika is megjelent, ahol engem neveznek Kalafnak.
– Talán azért, mert te énekled az előadásban Kalaf áriáját, miközben Turandot legyőzése valóban a Vati Tamás játszotta figura érdeme… Akkor te mi vagy az előadásban? Pszichiátriai eset, aki fürdőterápiára megy?
– Valami olyasmi.
– Kissé ez is félreérthető, mert két figura van kiemelve a videóbejátszásokban, a te figurád meg Bozsik Yvette-é.
– Gondolkozunk, hogy nekem kéne előadnom azt az áriát is, amit elvileg Turandot énekel az előadás végén. Így talán kevésbé gondolnák a nézők azt, hogy én Kalaf vagyok.
– Mennyire voltak megírva a pszichiáterrel való beszélgetések, amelyek a videóbejátszásokban láthatóak?
– Semennyire. Azok Andor és az én rögtönzéseim. Yvette csak azt mondta meg, hogy miről legyen szó. Hogy én egy olyan ember vagyok, aki imádja az operát, és valahogy szeretne belebújni Turandot bőrébe. Sőt, ahogy később kiderül, valami olyasmire is vágyik, hogy átminősülhessen nővé.
– Kedveled az ilyen nyitott helyzeteket, amikor nincs rögzített anyag, amikor te is alakíthatod, hogy merrefelé megy az előadás? 
– Előtte mindig sokkal veszedelmesebbnek érzem, amikor improvizálni kell, mert nem lehetek biztos benne, hogy eszembe fog jutni valami. Amikor eljön, a pillanat, akkor muszáj beleugranom a helyzetbe, mert nincs más választásom. Az már változó, hogy mennyire tudok úszni a szituációban, de hogyha sikerül elkapnom a tempót, az nagyon jó érzés. Ha éppen jól sikerül az improvizáció, az egészen különleges élmény tud lenni. Egészen másfajta, mintha egy konkrét szerep sikerülne jól, hiszen az ember önmagának is meglepetést szerez rögtönzés közben.
– Kicsit sajnáltam, hogy a rögtönzéseitek videóra voltak rögzítve, így nem lehet estéről estére alakítani rajtuk.
– Yvette szerette volna, hogy legyen vetítés az előadásban, és azt gondolta, hogy az interjúknak ott a helyük a vásznon. Ugyanakkor élőben nem is nagyon hangzik el szöveg az előadásban. Csak Andor beszél, de ez menet közben alakult így.
– Úgy sejtem, hogy a prózai színházzal ellentétben egy mozgásszínházi előadás esetében kevésbé lehet tudni, amikor elkezdődik a munka, hogy hova is fut ki a produkció. Ti magatok mennyire alakítottátok az előadást?
– Elsősorban természetesen Yvette alakította, de valóban egyik ötlet szülte a másikat, az előadás készítése közben formálódott sok minden. Fontos pillanat volt, amikor megérkezett a díszlet, mert nagyon sok mindent hozzátett az addigiakhoz. Amikor kiderült, hogyan működnek a kabinajtókon felül-alul lévő kis ablakok, miképp lehet használni őket, ebből sok ötlete, gondolata támadt Yvettnek. Amúgy pedig Yvette abszolút hagyott minket fantáziálni, de az irányokat mindig próbálta sugallni.
– A Turandot “vegyes csapatában” játszva mit gondolsz, nagy különbség van munkamódszerben, mentalitásban, színpadi jelenlétben a színészek és a táncosok között?
– Egy táncos, ha adva van számára egy feladat, akkor képes abszolút mozdulatokban gondolkodni. Ez olyasmi lehet, mint amikor egy tanult zeneszerzőnek stílusgyakorlatot kell készítenie: akkor az ő fejében benne vannak azok a panelek, azok az elemek, a tulajdonságaik, kapcsolódási módjuk, amelyből összerakható egy meghatározott stílusú, műfajú zenemű. A táncosok is úgy tudnak hozzáállni a feladatokhoz, hogy abból elég hamar kijön valami eredmény. Hogyha egy táncosnak színészi feladata van, akkor ő a táncos múltját hívja segítségül, és azzal próbálja alátámasztani a játékát. A színész pedig épp fordítva: ha táncos feladata van, akkor elég sokszor elkezd bohóckodni, ezt most a szó legjobb értelmében értem. És talán megfigyelhető némi szemérmesség is a színésznél, akinek táncolnia kell, illetve a táncosnál, ha színészkednie kell. Amúgy a Turandot egy nagyon jó hangulatú próbafolyamat volt. Én személyesen nem ismertem még a táncosokat, de nagyon jól összejött a csapat. A bemutató estéjén azt éreztem, hogy végül is sikerülhet bárhogy is ez a mai este, azt biztosan tudom, hogy miközben bent vagyok a színpadon, biztosan számíthatok arra, hogy mindenki szurkol mindenkinek.
– Neked nem nagyon voltak táncos feladataid ebben az előadásban.
– Igazából a végén, amikor ülök a sárkány nyakában, van pár mozdulatom, de azt hiszem, hogy ezt túlzás lenne táncnak mondani.
– Azt mondtad, hogy minden rendező más műfajt képvisel. Mit értesz ezen?
– Önmaga jelent más műfajt… Mindenkinek más a módszere, hogyan győzze meg a színészeit, miképp nyugtassa meg őket, hogy jó úton haladnak. Minden rendezőnek más a humora…
– Ez fontos az előadás készítése közben?
– Azt hiszem, hogy humornak minden előadásban lennie kell. Humoron most nem feltétlenül azt értem, ami megnevetteti az embereket. A humor szerintem szabadságot, belső derűt jelent. A humor talán akkor jó, ha nem feltűnő, csak felszabadító. Épp ezért fontos, hogy egy rendezőnek legyen humora.
– Műfajában, stílusában elég sokfajta előadásban vettél részt. Melyikben érezted magad a legjobban?
– Nem szívesen teszek különbséget előadások és rendezők között. Általában mindegyik előadásnak, rendezőnek megvan a maga érdeme, ami miatt meg tud bennem születni az érzés, hogy szeretem a produkciót. Ha ez megszületett, akkor már nem érdemes összehasonlítgatni őket.
– És szeretni tudod mindegyik előadást, amiben részt vettél?
– Nagyon örülök annak, hogy mióta itt vagyok a Katonában – néha el is szoktam vele dicsekedni –, mindegyik előadást szerettem, amiben szerepeltem. Biztos lesz majd olyan is, amit kevésbé fogok szeretni, azt nyilván nehezebb is lesz majd játszani. Kicsit el tud fáradni egy-egy előadás, de aztán frissülni is tud. Ez mind a színész saját felelőssége. Számomra a próbafolyamat nagyon fontos része, hogy megtaláljam, mi minden miatt fogom szeretni a szerepem. Ez egy hasznos kötelesség. Nagyon kimerítő és emésztő olyat játszani, amit nem tudok megszeretni.
– Hogy tapasztalod, a színészek többsége törekszik erre?
– Ezt tartom ésszerűnek. Megszeretni valamit energiával jár, viszont amit kiadunk magunkból, annak adunk helyet magunkban. Persze biztosan nem ennyire fekete-fehér az egész, de ha egyszer megkeseredett színész válnék belőlem, nagyrészt ennek köszönhetném; hogy hanyagul viselkedtem a szerepeimmel.
– A Troilust miért tudtad megszeretni?
– Azzal egyelőre kínlódom. Még nem érzem, hogy megszületett volna a szerep. Vajúdok. Viszont nagyon szívesen mondom ezeket a szövegeket. Nekem sokszor van problémám a beszéddel, de most olyan érzésem van, mintha egy jó baráttal találkoztam volna, akivel estéről estére jókat beszélgetünk egymással. Minden előadás alkalom a szöveggel való találkozásra. Ez jó. Meg az is, hogy megvan a reménye, hogy jobb legyen. Többször előadás előtt bementünk, és kipróbáltunk olyan új megoldásokat, amit aztán az előadásban használtunk. Rendezőileg több olyan helyzet lett találva, amit jó próbálgatni, amiből néha-néha megszületik valami.
– Konkrétan mire gondolsz?
– Például arra a helyzetre, amikor csak ülnöm kell a színpad elején, miközben Diomedes elcsábítja Cressidát... Amúgy kínlódom a szereppel.
– Miért? Nem kaptál elég rendezői segítséget? Vagy távol van tőled a figura? 
– Purcarete erősen képekben gondolkodott. Ez a Shakespeare által heroikusságából kifosztott trójai háború, a kicsinyes trójai és görög harcosok és történetük Purcarete képi költészetében éles, élces és monstrum festménnyé válik. Troilus és Cressida története – az eredeti darab szerint is – sokkal kuszább, csapongóbb. A festményhez képest inkább olyan, mint valami titkos fotógyűjtemény. És mintha arra nem jutott volna elég idő, hogy minden kis dramaturgiai hangsúlyt nyakon csípjünk.
– Ezzel szemben a Ledarálnakeltűntem című Bodó Viktor-előadásban azt látom, hogy lubickolsz a szerepben.
– Van olyan előadás, amikor valóban sikerül jól érezni magam. Ott érdekes mód a beszéddel sokkal többet kínlódom. Azt a szöveget valahogy sokkal nehezebben tudom kiartikulálni. De nagyon szeretem az előadást.
– Más rendezői műfaj, más munkamódszer?
– Olyan próbafolyamat volt, amelynek minden pillanatában ott volt a lehetőség, hogy valami teljesen mást próbáljunk ki, mint amin addig dolgoztunk. Viktor sokat improvizált, egészen a bemutatóig, rengeteg gondolata, asszociációja támadt. Sokszor csak egy érzete volt, ami miatt beletett valami furcsaságot az előadásba, talán ő sem tudta, hogy pontosan miért. Olyan ez, mint egy képzőművészeti alkotás, amibe egy puszta érzéstől vezérelve véletlenül belekerül valami érdekes mozzanat, ami az egészet nézve egy csomó jelentést tud elnyerni. Nagyon szeretem azt, ahogy Bodó Viktor hozzáállt ehhez a munkához. Meg hát magát Kafka Perét is nagyon szeretem. Érdekes módon elsősorban nem nyomasztónak éreztem a könyvet, hanem esendően emberinek. Persze magában a regényben is vannak olyan momentumok, amelyek úgy hatnak, mintha egy festő tudalattiból fakadó ecsetvonásai lennének.
– Van a Ledarálnakeltűntemben egy mozgásszínházi etűdöd, egy pattogó szólód. Ami nem történt meg Bozsik Yvette-nél, az megtörtént itt egy rövid részletben.
– Igen, viszont a Ledarálnakban nem éneklek kínai karaoket és Kalaf áriáját sem. Lehet, hogy legközelebb majd egy énekes darabban kell szobrot faragnom...


Keresztes Tamás fontosabb szerepei

D’Artagnan     (Dumas: Három testőr – Csokonai Színház, Debrecen) 1998
Moirron    (Bulgakov: Álszentek összeesküvése – Csokonai Színház, Debrecen) 1999
Valaki         (Borbély Szilárd: [kamera.man] – Csokonai Színház, Debrecen) 1999
Toepler, Platón (Toepler Zoltán: Toepler, Platón, Garaczi – Zsámbék), 2002
Henrich        (Schimmelpfennig: Push up – Színház- és Filmművészeti Egyetem) 2003
Strázsamester    (Pulcinella közlegény – Zsámbéki Színházi Bázis) 2003
szereplő    (Bodó–Vinnai: Motel – Katona József Színház) 2003
Charley/Ben    (Miller: Fejének belseje – Színház- és Filmművészeti Egyetem) 2003
Tersánszky     (Szomory: Györgyike, drága gyermek – Nemzeti Színház) 2003
Tudós        (Vörösmarty: Csongor és Tünde – Katona József Színház, Kamra) 2004
(Bodó–Vinnai–Czukor–Máthé: Metró – Színház- és Filmművészeti Egyetem) 2004
Laertes        (Shakespeare: Hamlet – Zsámbéki Színházi Bázis) 2004
A nyamvadt    (Brecht: Puntilla úr… – Katona József Színház) 2004
József        (Ledarálnakeltűntem – Katona József Színház, Kamra) 2005
Troilus        (Shakespeare: Troilus és Cressida – Katona József Színház) 2005
(Boszik Yvette: Turandot közfürdő –

 

Díjak:

Legígéretesebb pályakezdő – Színikritikusok díja 2004/2005
Legjobb 30 év alatti színész – Pesti Műsor díja, POSZT 2005
Pukk-díj – Katona József Színház 2005
Máthé Erzsi-díj – Katona József Színház 2005

08. 08. 7. | Nyomtatás |