Szárnyalás helyett

Németh Ákos: Müller táncosai – Nagyvárad

Németh Ákos darabjában filmsnittekre emlékeztető rövid jelenetek követik egymást oly módon, hogy egy komor, szerteágazó történet körvonalazódik belőlük. A cselekményszálak a színen meg sem jelenő Müllernél futnak össze, aki egy tánccsoport művészeti vezetője és menedzsere volt. Táncosai, barátai őt várják vissza, de az egyre reménytelenebb várakozás közben sorra leépülnek valamennyien, a város és a társadalom perifériájára sodródnak. Mivel táncművészek, szárnyalniuk és lebegniük kellene, ám lassan kiderül, hogy nehéz kövekként cipelik magukban mindannyian az emlékeket, sérelmeket, megvalósulatlan ambíciókat, ferde nemi hajlamokat. A súlyok viszont gátolják a szárnyalásukat, a földre – a nagyváradi előadásban apró szemű homokba – húzzák őket. És sem eső, sem tűz nem segít abban, hogy megtisztuljanak.
Hegyi Réka

A szövegből egyértelmű, hogy napjainkban játszódik a darab, de a nagyváradi előadás került bármilyen pontosítást a cselekmény idejére vonatkozóan. Az derül ki belőle, hogy a történet hiteles lehet bármilyen zavaros vagy őrült korban, a 20-as években éppúgy, mint valamelyik világháború előtt/után, amikor a művészeknek különösen mostoha sors jutott. (A jelmezek miatt viszont mainak érezzük történetet: Müller táncosainak öltözéke farmer és műszálas anyag, kínai piacon beszerezhető tarka blúz, színes ruha, kapucnis mellény stb.)
A darab bemutatására fiatal csapat vállalkozott. Béres László rendező és András Lóránt, aki a koreográfiát és a látványtervezést is szignálja, nem először dolgozik együtt. Találkozásuk szerencsésnek bizonyult, mert kiegészítik egymást. Előadásaikban szépen megkomponált képeket, erős színházi pillanatokat csillantanak meg, különösen olyan esetekben, amikor a tánc formanyelvét is bevonják produkcióikba (emlékezetes munkájuk volt a Csíki Játékszín Vérkötelék című előadása). Németh Ákos darabjának színrevitelekor sem az eseményekre, a történet kibontására koncentráltak az alkotók. A szavakról ezúttal is áthelyezik a hangsúly a gesztusokra és a képekre, bár a tánc kifejező erejére ezúttal kevesebbet bíznak. Ezért a cím akár félrevezető is lehet, mert – ugyan táncművészekről szól a történet – egyetlen táncjelenet van az előadásban, az is csak egy szegényes kánkán (a színésznők közül például csak egyik tudja legalább az orráig fölemelni a lábát).
Ezúttal elsősorban három furcsa alak (Szabó Jenő, Kiss Csaba és Dimény Levente) szerepeltetésével válik látomásszerűvé a történet. A darabban menedzserként, eladóként, illetve papruhás idegenként felbukkanó figurák szövegét veszik át, de jelmezük Margritte képi világából ered (frakk, keménykalap). Néha tréfamesterek, akik egy-egy intermezzóban becketti bohócokra emlékeztető esetlenséggel mutatnak be különböző gegeket (például ők is kánkánt táncolnak). Máskor az útszélen „itt a piros, hol a piros” játékkal fosztogatják a járókelőket, sőt, az egyik táncosnő megölésére is ők vetemednek. Időről időre a történet fölé emelkednek, és tekintetükkel, gesztusaikkal afféle sorsmozgatókként irányítják a tánccsoport tagjainak életét, hiszen a legváratlanabb helyzetekben jelennek meg. Például amikor a kétségbeesés határára sodródott szereplők szertartásszerűen kavargatják kávéjukat (miközben a szövegben harangozást emlegetnek, ennek következtében a kiskanalak csörömpölése is harangkongásra emlékeztet), ők hárman a vászonparavánok mögött húzzák a vészharangok köteleit.
Hasonló erős töltetű képek vonulnak végig az egész előadáson. Az első és utolsó jelenetben például a hátukat egymásnak feszítő két alak áll a játéktér közepén. Rágyújtanak egy cigarettára, szertartásosan adják át egymásnak, egyre gyorsuló mozdulatokkal, szívják, sápadt arcuk percek alatt füstgomolyagba tűnik. Ekkor az egyikük – Horvát Ferinek hívják, derül ki később – hosszú gyufaszálakat tűz ujjai közé, az ajkai közé szorított gyufával gyújtja meg mindegyiket. Mintegy a sötétbe világítva az emlékek közé ront, és máris benne vagyunk a szilánkokból építkező történetben.
A játéktér egy keskeny, hosszú kifutószerű dobogó, két oldalán a nézőtérrel. A téglalap alakú teret két végén elforgatható és átvilágítható (papírból, illetve a szemben levő oldalon vászonból készült) hármas paravánok zárják le, innen jönnek be a színészek is. Amikor elfordulnak a síkok, mögöttük tükröző felületek csillannak föl, sejtelmessé téve, ugyanakkor önmagába zárva a teret. A dobogó felét finom homok borítja, mely az első képben még sima felületű, ám képlékeny anyag lévén a történetekhez alkalmazkodva egyre hepehupásabb lesz, míg az utolsó képek egyikében már virágokkal díszített sírhantocskákká alakul. Barokk rémálom volt az egész történet – mondja, nem véletlenül, az egyik szereplő a darab végén.
Miután Müller elhagyta a táncosokat (és Beckettre emlékeztető módon meg sem jelenik a darabban, de őt várják folyamatosan a szereplők), a csoport vezetését Horváth Feri (Orbán Attila) veszi át. De nem tud megfelelni a feladatnak, társai nem is kedvelik annyira, mint Müllert. Orbán Attila agresszív tahót formál Feriből, akinek csak sérelmei kerülnek felszínre, de emberi érzelmei, szeretete, kételyei már nem.
A darab első felében Horváth élettársa Rita (Laczó Júlia): a papírparaván előtti játékukban zsírkrétával madonnát rajzolnak, melynek – az előadásra jellemző módon – először a szemét szúrja ki Feri, majd Nyúl (Szotyori József) felgyújtja az egész paravánt. Aztán Rita helyét a mindig sírásra görbülő szájú Andi (Fodor Réka) veszi át, és szerelmével addig üldözi Ferit, amíg az beadja a derekát, de az új nőben már nem talál társra. Kettőjük szép jelenete az, amikor Andi, mint egy szárnyaszegett angyal tart egy lepedőt, mely csak azért nem röpül vele, mert Horváth Feri teljes súlyával fekszik rajta.
Erika (Firtos Edit) prostitúcióból egészíti ki keresetét, és nem retten vissza attól sem, hogy a tánckritikusként közelükben élő, leszbikus Editet (Rácz Mari) érzelmi rövidpórázon tartsa. Kettejük alakítása nem annyira erőteljes, mint Fodor Rékáé vagy mint egy-egy pillanatában Fekete Krisztináé (Jutkát alakítja), az előadás egészét tekintve ez mégsem zavaró, hiszen az összes figura – mint egy expresszionista drámában – csak egy-egy típust testesít meg. Például a legfiatalabb lány, Jutka, szinte még gyermek, de csalódásai miatt fokozatosan alkoholistává válik, és jóformán már csak ezt az arcát látjuk az előadásban. Pártolója, a Bárónak csúfolt külvárosi vagány (Giacomello Roberto), akivel a leghihetetlenebb csodák is megeshetnek, ha kis erőszakot alkalmaz felebarátaival szemben, de végül is nem több ő, mint egyszerű csirkefogó. Nyúl követi őt görbe útjain, de minden sikerük csak hamis álom: a lopott pénz papírból van, és esőként zúdul rájuk. Nem tisztító erejű ez az eső, sokkal inkább hamu meg pernye, ami a világégések után borít el mindent.
Ez az előadás több szempontból is elüt az átlagos nagyváradi produkcióktól. Hiányosságai vannak ugyan (elsősorban a színészek egyéni teljesítményében), de ezek távolról sem olyan erősek, mint ahogy az a társulat más munkáiban tapasztalható. Észlelhető a rendezői koncepció, láthatóan a kísérletező szándék vezetett minden alkotót, és ez a másság, nevezhetjük akár furcsaságnak is, nem jelent gondolati ürességet (mint oly sok avantgárdnak vagy posztmodernnek címkézett előadás esetében).

Németh Ákos: Müller táncosai
Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata

Zenei összeállító: Albert Alpár
Koreográfus, díszlet, jelmez: András Lóránt m.v.
Rendező: Béres László
Szereplők: Firtos Edit, Laczó Júlia, Fodor Réka, Rácz Mari, Fekete Krisztina, Orbán Attila, Giacomello Roberto, Szotyori József, Szabó Jenő, Kiss Csaba, Dimény Levente
08. 08. 6. | Nyomtatás |