Útban a kimondhatatlan felé

Vendégjátékok mellett több saját bemutatóra is sor került. Verebes Ernő Kioldás – tanulmány egy végkifejlethez című művét a beregszászi társulat adta elő Vidnyánszky Attila rendezésében, Kovács Kristóf Csontzene című darabját Simon Balázs rendezte. Az alábbiakban az előadásokhoz kapcsolódó szakmai tanácskozás néhány részletét közöljük szerkesztett változatban.

A megszokás fájdalma

Sándor L. István: Hogy jutott eszébe Mátyás Irénnek, a fesztivál igazgatójának, hogy épp a háborúról szóló előadásokat gyűjtsön csokorba?
Mátyás Irén:  Mindig újabb és újabb zsámbéki helyszínek izgatnak bennünket, és olyan előadásokat keresünk, amelyek abban a közegben érdekesen tudnak megszólalni. A helyszínek és az előadások ugyanis mindig hatnak egymásra – akár ott készül a produkció, akár adaptáljuk azt az új környezethez. A régi laktanyában, az egykori légvédelmi rakétabázison már régen szerettünk volna előadásokat tartani, végül ebben az évben nyílt erre lehetőség. Ez a sajátos helyszín hívta elő a háború témáját. Másrészt a határon túli és a hazai színházak előadásait figyelve – a fesztiválra válogatva – az is érdekel engem, hogy mi az a téma, ami egy-egy évadban hangsúlyossá válik, több helyen is felbukkan, többféle előadásban is megjelenik. Így állt össze az előző három tematikus fesztivál is. Most furcsa módon – a rakétabázisra mint helyszínre való rátalálással párhuzamosan – többfelé is háborús témát feldolgozó előadásokat láttam.
Bíró Béla: Azt hiszem, Irénke egyfajta antennaként is működik ebben a mi közép-kelet-európai térségünkben, mert valóban olyan témákat választ ki, amelyek fontos színházi tendenciákat jeleznek – nemcsak a magyarországi és a határon túli színjátszásban, hanem a szomszédos országok színházi életében is. Az sem véletlen, hogy ez az évad éppen a háborúról szólt, mert a téma iránti érzékenység nyilvánvalóan fokozódott a térségükben.  Most jutottunk el talán odáig, hogy már befejeződtek a konkrét háborúskodások, de még mindenki érzi, hogy a háborúk mögött álló okok egyáltalán nem szűntek meg. Ez az egész Kelet-Közép-Európa egy feszültségeket a mélybe visszafojtó féktelep – ahogy ezt a Kioldás-tanulmányban Verebes Ernő meg is fogalmazta. Érezni azokat az iszonyatos ellentéteket, amelyek a háborúkhoz vezettek, de már lehet viszonylag józanul is beszélni róluk. És ezt ezek az előadások meg is tették.
Vidnyánszky Attila: Az, hogy valamiféle „féktelepen” létezünk, számunkra evidencia. Nap mint nap megtapasztaljuk, hogy egy olyan közegben zajlik az életünk, ahol folyamatosan iszonyú feszültségek érzékelhetők. Ezzel már a fiam is megtanult együtt élni, amikor orosz iskolából egyszer csak ukrán iskola lett, neki pedig az anyja orosz, az apja ugye magyar, és így nehéz hova raknia magát. Van egy jelmondata, amit a színészeim azóta is állandóan idéznek: félig orosz vagyok és nagyon magyar – mondta a kisebbik fiam.
Sándor L. István: A Vajdaságban élőknek személyes élményeik is vannak térségünk háborúiról.
Verebes Ernő: Különös, hogy a háborút – még mielőtt megtapasztaltam volna – sokkal feketébbnek gondoltam, holott inkább szürke, seszínű. Ez egyfajta alaphangulat is, amibe az ember, ha belenyugszik, és bemagyarázza magának, hogy igen, ezt most így kell elfogadni, akkor abszolút túlélhető a háború. A legfájdalmasabb benne az, hogy lassan átértékelődnek a dolgok. De amikor az ember mindezt megszokja, akkor ugyanolyan dimenziókban találja magát, mint a békében. De már egy átértékelődött világ veszi őt körül: kis örömökkel, a félelemnek azzal a fajtájával, ami már nem is félelem, hanem egy teljesen megszokott állapot. Ez a megszokás a legfájdalmasabb. Nem konkrét félelmek nyomasztják az embert, hanem a félelemtől való félelem, a szorongás. Nekem eszem ágában sem volt azért soha panaszkodni, hogy jaj, most minket bombáztak. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy ez megtörtént, nem tartottam fontosnak, hogy erről egyáltalán beszélni kelljen. Nem azért nem, mert titok, hanem egyszerűen nem tartom szükségesnek.
Vidnyánszky Attila: Nekem is vannak személyes élményeim, mert végigrendeztem a Vajdaságban az egész délszláv háborút. Valóban ijesztő volt látni, hogy milyen gyorsan hozzászokott mindenki a háborúhoz: újra megteltek a bárok, ahol először még beleborzongtak az emberek, amikor átrepültek fölöttük a helikopterek, mert mindenki tudta, ez azt jelenti, hogy halottakat vagy sebesülteket hoznak. A helikopterek később is repültek, még volt aki felnézett, de már nem volt téma ez az egész, söröztek tovább nyugodtan.

A középkorú férfi kis meghalásai

Sándor L. István: Az volt a furcsa a fesztivál előadásaiban, hogy a háború témája sokkal súlyosabbnak tűnik, mint amennyire élesen ezt az előadások felvetették. Mintha mindegyik produkcióban az eltávolítás szándéka érződött volna. A legszemélyesebb élményük nyilván a vajdaságaiknak van a háborúról, ezért volt feltűnő, hogy időben és térben is távoli történeteket dolgoztak fel. A Johnny fegyverben egy vietnami háborút megjárt amerikai fiúról mesélt, az Ágota Kristóf regényéből készült adaptáció, a Nem fáj modellszerű helyzetté általánosította a második világháborús eseményeket. A sepsiszentgyörgyi román tagozat előadása is sokszoros áttételeken keresztül működött: a szerb szerző koszovói történetét ugyan román és magyar szereplők viszonyává fogalmazták át, de a felsejlő feszültségeket állandó kikacsintások, posztmodern játékok oldották fel. Kerülte a konkrét térbeli és időbeli koordináták megnevezését a két ősbemutató is, de bizonyos értelemben még a háború konkrétumait is.
Vidnyánszky Attila: Mert mi nem is a háborúról akartunk előadást csinálni. Nagyon messziről indultunk, és hosszú kitérők után jutottunk el a most elkészült előadásig. Évek óta szeretném valahogy színpadra vinni az egyiptomi halottas könyv második részét, pontosabban az abban megjelenő halál utáni derűt. Fölajánlottam Ernőnek, hogy írjon erről darabot. Erre azt válaszolta, hogy miért pont az egyiptomi halottas könyvből induljunk ki, legyen inkább a tibeti. Jó, mondtam, átrágom magam a tibeti halottas könyvön is, de aztán máshova kanyarodtunk. Végül előállt Ernő egy eszméletlenül fura történettel egy féktelepről. Hogy mindez miképp kapcsolódik az egyiptomi halottas könyvhöz, azt csak jóval később értettem meg…
Verebes Ernő: …Szó szót követett, és a halottas könyvek után eljutottunk a középkorú férfi kis meghalásaihoz mint témához. Mind a ketten középkorúak vagyunk, és a darab ennek az állapotnak valamiféle kibontása. Ez a féktelep tulajdonképpen a kis meghalások fiktív nyugalmát jelzi. Azoknak a pillanatoknak az élményét, amikor az ember úgy érzi, hogy még a csúcson van, de már azt is megtapasztalja, hogy innen már lefelé is kell majd mennie… Ezek a témák: halál, halottas könyv, meghalás, háború elég szorosan egymásba szövődve jelennek meg az előadásban. A főpróbán vettem döbbenten észre – amikor először ment egybe a produkció –, hogy az előadás egy a szándékainktól teljesen elütő képet is kirajzol. Ez a történet itt és most Magyarországról, illetve Közép-Európáról szólt, holott abszolút nem erről írtam darabot, s nem így indultunk neki a próbáknak sem. A háborúval mint témával – volt benne részem – nem szerettem volna foglalkozni, spontán módon mégis valahogy errefelé húzott a dolog. Egy valóságtól messze elrugaszkodott szöveget akartam írni, amelyet azért leng át a középkorú férfiak élethangulata, mert nem akartam a maga elvontságban szóba hozni a nagybetűs Halált. A titánrugók fölött élők helyzete nekem ezt az életkort jelentette: valami nagy-nagy nyugalom van a fékezőkben, de tudják, hogy vissza kell szorítaniuk a titánrugókat, mert bármikor kitörhetnek. A középkorú férfinak ez az alaphelyzete jelenik meg nemcsak a darabbeli Énben, hanem mindegyik szereplő énjében is külön-külön. 
Bíró Béla: Nagyon összetett ez a darab. Egyszerre van a szövegnek szinte napi politikai aktualitása és pontosan kibontott metafizikai összefüggésrendszere.
Sándor L. István: Nemcsak összetett, furcsa is ez a darab. Drámának aligha nevezhető, inkább lírai szövegfolyamnak.
Verebes Ernő: Ráadásul nem is dialógusokból áll, nem úgy mint előző közös munkánk, a Sardafass, a hímboszorkány. Most is dialógusokban kezdtem el írni a darabot, de Attila visszaírt, hogy ne törődjek a párbeszédekkel, írjak bártan prózában. A Kioldás egy prózai szöveg, amelybe időnként dialógusok vannak beleiktatva.
Bíró Béla: Mégis van a szövegnek valami alapvető drámaisága, amely leginkább az abszurd drámát idézi meg. Az abszurd dráma szituációja nem a konfliktus, hanem a dilemma. Az a helyzet, amikor a szemben álló erők tökéletesen kiegyenlítik egymást. Ahhoz a helyzethez hasonlít ez, amikor két oldalról húznak egy kötelet, és az annál kevésbé mozdul, minél erősebben húzzák. Ennek a darabnak az alapszituációja az egymásnak feszülő hihetetlenül nagy erők közt létrejött tökéletes nyugalom. Ez tételesen is kimondatik a szövegben, hogy a felgyülemlett iszonyatos energiák ellenére sincs meg az adott konstrukcióban a lehetősége annak, hogy valamifajta robbanás jöjjön létre. Olyan ugyanis a féktelep konstrukciója, hogy minél nagyobb a nyomás benne, annál inkább egymásnak feszíti az ellentétes elemeket.
Sándor L. István: Lehet, hogy ez a feszültség némileg drámaivá teszi a szöveget, de azért ez a szövegfolyam mégsem a színházi gyakorlat számára könnyen megragadható színpadi helyzetekből építkezik. És a szerepek sem határozhatók meg hagyományos karakterjegyekkel, emberi motivációkkal.
Vidnyánszky Attila: A színészeim számára nem ez volt a legnagyobb gond, hanem az, hogy középkorú emberek gondjainak megtapasztalására vállalkozunk a darabon keresztül, miközben ők többségében még messze vannak ettől az életkortól. Ők igazából ezeket a kérdéseket még nem értik, nem érzik… A halál még nem szórta el a magvaikat a lelkükben, ahogy Ernő írta.
Sándor L. István: Te azért feltűnően vonzódsz az efféle nehéz feladatokhoz. Mintha keresnéd azokat a darabokat, amelyek hagyományos módon nem állíthatók színpadra.
Vidnyánszky Attila: Úgy érzem, hogy a klasszikus értelemben vett dialógus önmagában már nem tud hatni… Vagy nem csak az tud hatni. Sokkal bonyolultabb és izgalmasabb magának a szónak a hatásmechanizmusa, mint hogy azt egy dialógus által közvetített üzenetté redukáljuk. Amikor Ernő először küldte el a szövegeket – és már minden bennük volt abból, ami a későbbi darabban fontos lett –, akkor úgy éreztem, hogy talán nem a dialógus a legpontosabb kifejezőeszköze annak a megmutatkozás szintjén működő folyamatos jelenlétnek, amely a szöveget szervezi. Mindez inkább a kinyilatkoztatás szintjén hat... Persze akkor nem fogalmaztam ilyen pontosan: egyszerűen elolvastam a darabot, és úgy érzetem, hogy másra vágyom. Azokat a szövegeket szeretem, amelyek telítettek, mégis nyitva hagynak sokféle kaput. A díszletek közül is azt szeretem, amely teret nyit a játéknak, a zenét is így használom. Olyan szöveget vártam, valamiféle furcsa foszlánydramaturgiában, amely inkább lépcsőfokokat és kapaszkodókat ad nekünk, és nem arra törekszik, hogy mindenáron megfogalmazzon valamit. Az Ernő által írt szövegben elhangzó igazságokat is csak eszközöknek fogtuk fel, s nem valamiféle végcélnak. Nem azért futtatunk ki valamilyen irányban egy-egy jelenetet, jutunk el a történetben valahová, hogy kimondhatóvá váljon valamiféle igazság, vagy megfogalmazódjon egy-egy viszony pontos definíciója. Ezeknek inkább sejtetéseknek kell lenniük a megmutathatatlan irányába, útmutatásoknak a kimondhatatlan felé. Szerintem ez a legizgalmasabb a színházban. Egyfolytában ezt keresgéljük. És ilyen szöveget vártam (és végül kaptam is Ernőtől), ami ebben segít nekünk. Hogy ebből mennyit sikerült megcsinálnunk, az már más kérdés.
Bíró Béla: Valóban érdemes lenne ezt is megnézni, hogyan közelítették meg a fesztivál előadásai a darabokat. Ahány előadás, annyiféle színházi nyelv, annyiféle viszony a beszélt nyelvhez, illetve a színházi nyelvhez is: a látványhoz, a játékhoz, a terekhez. Számomra azok az előadások voltak a legemlékezetesebbek, amelyek képesek voltak új kontextust teremteni a beszélt nyelvhez. Ilyen volt a Kioldás – tanulmány is. Az a legmegdöbbentőbb benne, hogy Verebes Ernő szövege szinte teljes egészében elhangzik egy olyan előadásban,  amely egyáltalán nem szószínházi jellegű. Nem a nyelvet értelmezi, hanem megteremti a darabban lévő nyelv értelmezésének lehetőségét. Nem a szereplők teremtik meg a drámai szituációt, hanem a nézők, akiknek a rendező rendelkezésre bocsátja azokat a kontextuális elemeket, amelyek a segítségével a nyelv működhet, értelmes nyelvvé válhat, s így értelmezhetők a szituációk is. Sőt Verebes Ernő szövegében már eleve megjelenik a néző is, mert azt a szereplőt, akit ő az összes szereplő Énje gyanánt hoz be, az egyben a nézők énje is. És ez az a pontja az előadásnak, amelyik körül tulajdonképpen maga a színpadi forma is megszerveződik, és ennek a színházi formának a magnetikus szervező középpontja én, a néző vagyok. A szöveghez teremt színházi kontextust az előadás, méghozzá olyan gazdag viszonyrendszerrel, ami egyszerűen lenyűgöző. Egyszerre négy-öt eltérő nézőpontból is reflektál az előadás ugyanazokra a dolgokra: a színész reflektál benne a szerepre, a színház önmagára. Tehát sokszoros közvetítést és (ön)reflexiót érzékelünk. Ettől válik – képzőművészeti példával élve – holografikussá az előadás. Az összes lehetséges tereket: a színész és a szerep, a színész és a néző, a színész és a szerző közti teret is megpróbálja a színpadi játék kitölteni valamiféle feszültséggel, kontraszttal, s így egymásra játszatja őket. A viszonyoknak hihetetlen relációját mozgósítja a rendezés és a színészi játék.
Vidnyánszky Attila: A helyszín – a betonbunkerek az egykori rakétabázison – rettenetesen sokat tesz hozzá az előadáshoz. Olyan tér ez, amely maga is teret nyit: tele van misztikummal, tapintható betonfalai, furcsa alagútjai annyiféle asszociációt ébresztenek, amennyit képtelenség lenne átültetni egy másik színházi realitásba. Így valószínűleg nem is tudjuk majd ezt az előadás máshol, másfajta színpadi körülmények között játszani.
Bíró Béla: Nagyon fontos, hogy ez a tér tényleg tele van játékkal és misztikummal. És tele van döbbenetes feszültségekkel. Például a „színpad” közepi rejtélyes lyukakat, sajátos sírokat az a kerítés túloldalán álló lampionos házacska ellenpontozza, amely megint csak millióféle asszociációt indít el: egy falusi muskátlis házikó éppúgy eszünkbe juthat, mint Solvejg kunyhója. A „háborús” lyukak és a békebeli házikó kontrasztja hihetetlen jelentésgazdagsággal ruházza fel azt a nyelvet, amit az előadás használ. Ezért mondom azt, hogy a nyelv Vidnyánszkyék előadásában ugyanolyan kellék, mint a kosztümök, a tér, a tárgyak. Tehát itt inkább a nyelv az, amire a játék irányul, és nem a játék az, amire a nyelv irányul, ahogyan az egy hagyományos dráma esetében történik. És ezért érzem forradalmian újnak azt, ami ebben az előadásban történik.

Túlélési esztrád

Sándor L. István: Egy megnevezetlen helyszínen a megnevezhetetlen ellenséggel szemben zajló háború az alaptémája a Csontzene című Kovács Kristóf darabnak. Miért választ az író ilyen témát, ha vélhetőleg nincsenek róla személyes tapasztalatai?
Kovács Kristóf: Én személyesen soha nem éltem meg a háborút, de a szüleim (akik elég idősek voltak már akkor, amikor születtem) igen. A háború ott járt-kelt föl-alá a szobában, ahol laktunk. Nem beszéltek róla a szüleim, de folyamatosan ott volt a tarkójukban az érzés. Úgyhogy annak ellenére, hogy személyesen soha nem éltem meg a háborút, végül is valamiféle háborús gyermeknek érzem magam.
Sándor L. István: Ez mit jelent?
Kovács Kristóf: Én úgy nőttem fel, hogy az volt az alapigazság, hogy most 5 percre béke van, de mindig ott van valahol a szobában a cucc, amit gyorsan föl lehet kapni, ha menekülni kell. Hogy egy pillanatig sem téveszthet meg a béke: a golyó még útban van felém, és egyszer be is fog érni.
Sándor L. István: Nem tudsz szabadulni ettől az örökségtől?
Kovács Kristóf: Nagyon sokáig megpróbáltam az egész históriát lezárni magamban. És lezárni – ha már a gyökerekről van szó – a zsidóságnak a háborúhoz való különös viszonyát is, megszabadulni ennek a teherétől is. Aztán jött egy pont, amikor be kellett látnom, hogy ez nem megy. Nem lehet megszabadulni tőle.
Sándor L. István: És hogy lett ebből darab?
Kovács Kristóf: Úgy, hogy Balázs kiverte belőlem.
Simon Balázs: Először te mutattál nekem néhány jelenetet egy balkáni háborúban játszódó darabból – akkor még balkáninak mondtad.
Kovács Kristóf: Most persze próbáljuk egymásra kenni. Volt 20 oldal, amit megmutattam neki, és akkor addig vert, amíg végül meg nem írtuk a darabot.
Simon Balázs: A beszélgetéseinkben fokozatosan körvonalazódni kezdett egy előadás lehetősége. Hasonló ez ahhoz, amit Attila „teret nyitásnak” mondott. Volt egy bizonytalan gombolyag, amiről lassan kiderült, hogy rejtőzik benne egy darab. Egyszer csak kiderült, hogy valóban benne van egy történet lehetősége…
Kovács Kristóf: Az volt jó ebben a munkában, hogy egyikünknek sem volt annyi esze, hogy a másik igazságát belássa. Így nem is kötöttünk egymással kompromisszumot. De a kompromisszum egyébként is kivonás, itt meg plusz van: az van ebben a darabban, amit ketten beleüvöltöttünk.
Simon Balázs: Egy ál-shakespeare-i darabszerkezetet próbáltunk építgetni, s a történet is olyan, mintha egy Shakespeare-darabról leszedegetnénk azokat a kötelező sallangokat, amelyek valamiféle előzetes tudást feltételeznek. Maradt a háborús atmoszféra, amelyet azzal az érdeklődéssel próbáltunk kibontani, amely Shakespeare-t is vezethette az általa átvett sztorik újraírásában. Az eseményekre, amelyek a darabban lezajlanak nem azért volt szükségünk, hogy belőlük egy nagy történet álljon össze, hanem azért, hogy általuk hitelesen megcsinálhatók, pontosan megfejthetők legyenek a helyzetek, s ez támpontot jelentsen a színészi játék számára, hogy színészileg hiteles dolgok történhessenek az előadásban. Például rengeteg halálnem és halálforma jelenik meg a darabban, és a rakétabázis mint közeg nagyon sokat segített abban, hogy itt ne kezdjünk színházi puskával lövöldözni, hanem valóságos kérdéseket tegyünk fel a halálról. Hogy milyen az, ha egy katona öl, milyen az, ha valakinek ez a mestersége. Hogy a normálistól eltérő lelkiállapot kell-e a gyilkossághoz. Hogy milyen az, ha valaki durvaságokat cselekszik. Mikor van ezekre valóban szükség az életben? Ez hogy jelenhet meg két ember kapcsolatában? Ezekre kérdeztem rá. Hogy milyen is az, amikor tényleg odáig jut egy jelenet, hogy birokra kelnek benne a szereplők. És akkor az a birok milyen legyen?… Ebben nagyon sokat segített a rakétabázis, itt nem lehetett mismásolni. Valóságos dolgokat kellett csinálnunk, miközben a  történet inkább szimbolikus jellegű maradt.
Sándor L. István: Ez a szimbolizmus leginkább az előadás végén jelent meg.
Simon Balázs: Engem folyamatosan az izgatott ebben a történetben, hogy ki az az ember, aki képes túlélni egy háborút, és miért képes azt túlélni. Hogy milyen a haláltól való félelem, és milyen a halálban való megnyugvás. És a halálban való megnyugvásnak az ereje által hogyan lehet valaki túlélő. És egyáltalán: kiből lesz túlélő: abból, aki az elejétől fogva meg akart halni, vagy abból, akinek közömbös a halál? Ezeken a kérdéseken keresztül végül eljutottunk oda, hogy azt mondtuk: akik meghaltak, azoknak ott jó, csak egyetlen bajuk van, hogy nem fogadják el őket a még élők. Hogy a túlélők félnek azoktól, akik már meghaltak. Az foglalkoztatott ebben, hogy miért nem lehet elfogadni természetes állapotként a halált. Miért nem lehet visszajutni abba a valójában ősi állapotba, amikor a halál misztikuma mindennapos tapasztalata volt az emberi életnek.
Sándor L. István: A Csontzene előadása ebben a befejező részben, amire most utaltál, mintha Vidnyánszky Attila eredeti tervét valósítaná meg, s a halál utáni derűről szólna. A záró képben a korábban meghalt szereplők a Hard days night-ra meg egy harmincas évekbeli dzsessz-számra táncolni kezdenek.
Simon Balázs: Ez egy esztrád. Bennem már régóta él valami rejtett vonzódás az esztrád műfaja iránt, s szép fokozatosan derült ki, hogy Kovács Kristóf háborús témája meg az általam felvetett problémák egyfajta túlélési esztrádban egyesíthetők. Egy olyan esztrádban, amelyben azt keressük, hogy miképp jelenik meg az emberi természetben a túlélés ereje. Hogy mi az a pillanat, amikor az ember mindennek ellenére mégiscsak élni akar. Azt éreztem, hogy a háborús helyzet nagyon jó közeget teremt ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatához.