Lyukak, pasztellből

Olyan világot látunk, amely ha nem is fazékként, de felborulni látszik, ahol a Hold tényleg vörös pengeként világít, ahol valóban nehéz egy határozott lépést megtenni, s ahol a természetbe azokat a bizonyos lyukakat már régen beverték. „Félős itt” – ahogy a dráma egyik mellékszereplője mondja. Ezt az érzést az előadás, sajnos, kétségtelen vizuális ereje ellenére sem képes szuggerálni. Forgács – csakúgy, mint korábbi munkájában, a Kasparban – az előadás színes látványvilágát pasztellszínekkel ellenpontozza. Az egyes szituációk jelzésszerűen mutatják a Woyzecket körülvevő világ egy-egy szeletét, az, ami ezekben (vagyis a főszereplő körül) megtörténik, csupán illusztrációja az embert magányossá tévő világ morális, sőt egzisztenciális kapaszkodók nélküli mivoltának. Mintha Woyzecket épp olyan furcsa figurák és szörnyszülöttek vennék körül, mint az első jelenet Kikiáltóját (még ha a hozzájuk való viszonya persze más is). A dráma szereplőinek és eseményeinek a központi figura köré szervezett panoptikumszerű beállítása természetesen lehetne tartalmas és hatásos is, de ehhez két feltételnek teljesülnie kellene.
Az egyik az, hogy a panoptikum önmagában is érdekes legyen, szereplői ne maradjanak vázlatos karakterillusztrációk. Mert elméletileg valóban jogosult egy ilyen felfogás; Woyzeck helyzetét akkor is megérthetjük, ha mindent és mindenkit az ő szemszögéből látunk. Csakhogy ez a szemszög a mű során is változik, a dráma töredezettsége, a szerző idősűrítési technikája többek között éppen ezt szolgálja. Merthogy a borbély elveszti azt, amit értéknek, és azt, amit a magáénak vélt. Ha viszont a panoptikum eleve nemhogy  értéket, de még  formátumot sem láttat, akkor a megjelenített világ nem „félőssé”, hanem súlytalanná válik. Ha Szabó Győző Ezreddobosa csak egyszerű díszhím (sokadik a színész futószalagon előállított agy nélküli, „vérnősző barom” figurái közül), ha Kalmár Tamás Doktora a legcsekélyebb félelmetességet is nélkülöző karikatúra, s ha Scherer Péter Kapitányának is csak egy-két gesztusa mutatja a joviális álorca mögül előbukkanó gátlástalan immoralitást, akkor a léleknek nincs mitől nyomorodnia, akkor a világ nem ontologikusan elfuserált, csak néhány idióta nem megfelelő helyre került. Hogy mindez inkább koncepcionális, mint színészi probléma, azt jól mutatja Marie jeleneteinek felemás megoldása is. Fullajtár Andrea személyében Forgácsnak igazán alkalmas színésze van a szerepre: egy-egy váratlan gesztusa, szemrebbenése, finoman módosított hanglejtése sokat elárul a figuráról és megsejtet érzelmeiből. De szenvedélye nem robbanhat ki, az a folyamat, amelyben az Ezreddoboshoz való ösztönös fizikai vonzódás elsöpri az érzelmi (vagy legalábbis morális) kötelmeket, még lerövidített formájában is legfeljebb csak felsejlik a háttérben. Feltűnően lekerekítettek egyébként Marie és az Ezreddobos jelenetei, pontosan jelzik a kapcsolat egy-egy stációját, csak éppen a stációk között bejárt utat hagyják homályban. (Erre ugyan azt is lehetne mondani, hogy a rendezői eljárás szinkronban van a büchneri töredékességre, kihagyásokra építő drámatechnikával – de hát a szerző sűrítései éppen nem a lekerekítést, a stációk felmutatását szolgálják.)
Ha a produkció látványvilága által sugallt kilyuggatott, „félős” világ vízióját a főszereplő köré rajzolt tabló nem is teremti meg, a kirajzolódó kép gondolatilag tiszta: a magára maradó, a létezésben támaszt sehol nem lelő antihősnek törvényszerűen kell sodródnia az értelmetlen cselekedet, a gyilkosság felé. Ezt pedig (s ezzel el is érkeztünk ama bizonyos másik feltételhez) egy igazán erőteljes Woyzeck-alakítás még a „háttér” hiányosságai ellenére is hitelesíthetné. Nagy Viktor Kasparjának Forgács annak idején sokat köszönhetett. Ám bármilyen fontos a két figura ontologikus hasonlósága (egyikük sem kap sem morális, sem gyakorlati támaszt a léthez), annyira el is tér egymástól a „vademberek naiv” szelídségével a világra csodálkozó Kaspar és a világban borotvaként rohangáló Woyzeck alakja. S amennyire tökéletes Kaspar volt Nagy alkatilag is, annyira nehéz őt Woyzecknek elfogadni. Így aztán a színész is, a rendező is sok pótcselekvésre (tornamutatványra, kiabálásra) kényszerül a nyers, szikár erő, a robbanni kész alkati feszültség megteremtése érdekében. Nem mondom, hogy eredmény nélkül, de Nagy játéka talán ezért mindvégig kissé „megcsináltnak” tűnik; éppen a megmásíthatatlan sodródás, a tett felé vezető belső kényszer megmutatásának természetessége hiányzik belőle.
Ettől függetlenül az előadás a Kasparhoz képest pozitív változásokat is mutat. A pasztellszíneket hirtelen felváltó gesztusok, reakciók kidolgozottabbak, s ezáltal meglepetésszerűbbek, váratlanabbak a korábbiaknál, az egyes jelenetek még lekerekítettségükben is dinamikusabbak, s a produkció gondolati íve is szembetűnőbb. Ha   Woyzeck-interpretációként nem is érzem igazán sikerültnek a bemutatót, a szakmai előrehaladás érzékelhető. S ha jobban belegondolunk, a semmiről nem szóló, hervasztóan középszerű előadások dömpingje közepette az effajta tehetséges félkudarc sem lebecsülendő.

08. 08. 4. | Nyomtatás |