Annyi a jelenem, amennyi a múltam

- 1971-ben, miután leszereltem a hadseregből, az Orfeóba kerültem. Ennek volt egy fotós csoportja, és mivel filmekkel akartam foglalkozni, fotózni kezdtem náluk. Ebből a csoportból szólt egy barátom, hogy mutatkozzam be Fodor Tamásnak, mert bajba kerültek. Próbálnak egy darabot, és Lukáts Andor úgy döntött, hogy kilép a csoportból, így hát nincs szereplőjük. Arra gondolt, hátha én ki tudom segíteni őket. Soha nem foglalkoztam azelőtt színészettel.

- Hallottál korábban az Orfeo műhelyről?

- Hát persze, jártam a klubdélutánjaikra, mert amíg én katona voltam, a barátaim már csatlakoztak ehhez a szellemi körhöz, így amikor leszereltem, már egy kialakult helyzetbe kerültem. Ez egy szuverén, a hivatalos kereteken kívüli, erőteljesen politizáló újbaloldali társaság volt.

- Mennyire jelentett alternatívát a hivatalos szellemiséghez képest?

- Ma már nehéz ezt elképzelni, de számunkra csak a hivatalosan támogatott életutak léteztek. Beléphettünk a KISZ-be, családot alapíthattunk... Aki nem tudott beilleszkedni a rendszerbe, az óhatatlanul is valami ehhez hasonló kötődést keresett. Bár mi lekéstük 68-at, de a hetvenes évek elején az Orfeo valami hasonlót képviselt: művészeti tevékenységbe ágyazott radikális politizálást folytatott. Akkoriban direktben nem lehet politizálni, de áttételesen igen. Erőteljesen agitprop művészet volt ez, láttam olyan előadóestet, ahol lelkes fiatalok agitka pózokban nagyon kemény Brecht verseket adtak elő a 30-as évek munkás színjátszó stílusában. Szóval volt légköre és hatott. Nem volt ugyan érzéki színház, de „lejött” az, hogy nagyon akar beszélni valamiről.

- Mennyire volt meghatározó a politizálás az Orfeo életében?

- Abszolút központi szerepet játszott. Olyan politikai véleményt akartunk megfogalmazni, ami teljesen különbözött a hivatalos ideológiától. Komoly kérdésekről beszélgettünk, például a proletárdiktatúráról. Erre akkoriban nem lehetett rákérdezni, főleg nem közösségekben. Abban az időben még azt hittem, hogy újbaloldali szempontból vizsgáljuk ezeket a kérdéseket, de később rájöttem, hogy ez egy eléggé radikális szellemiség volt. Úgy tagadtuk a proletárdiktatúra létét, hogy Magyarországon nincs is igazán proletárdiktatúra. Tehát a radikalizálódás irányában kerestük a kiutat. Nem is tűrte ezt a hivatal, és hamar szétverték az Orfeót.

- A Stúdió „K” mennyiben volt más mint az Orfeo?

- Teljesen más volt. A Stúdió „K”-ban Tamás elszakadt ettől a nagyon merev ideologikus gondolkodástól, de ami még fontosabb, elszakadt Malgot István személyétől, és vállalta magát mint független személyiséget. De akkora szerelem volt számára az Orfeo, hogy beszopta, és lelkesen, tehetségesen szolgálta, és amikor már nem tudta tehetségesen szolgálni, szenvedett és kiborult. Idő kellett neki, míg újra felállt. Nagyon nagy konfliktus volt ez, nekünk is elszorult a torkunk, hogy a Malgot nélkül kell léteznünk. Voltak pillanatok, amikor felmerült bennünk, hogy szabad-e ezt egyáltalán? Őrületesen nagy mítosz volt a Pista... aki börtönben volt, és hozzá a stílusa... Jeges, súlyos stílusa volt. Emlékszem, hogy a szar megfagyott bennünk, ha ránk nézett. De végül is elkezdtünk külön dolgozni, és markáns önálló amatőr együttessé váltunk.

- Amatőr együttesnek nevezhető a Stúdió „K”?

- Volt az úgynevezett amatőr mozgalom, és azon kívül nem volt más. Engedték hogy legyen, a fiatalok hasznos szabadidejének az eltöltésére. Országos fesztiváljai voltak, külföldre lehetett jutni. Persze bizonyos dolgokról nem lehetett beszélni: szovjetek, öngyilkosság, homokosok, gyerekgyilkosság, pedofilia. Súlyos dolgokról nem volt szabad beszélni, még szőrmentén se. Voltak dolgok viszont, amikről lehetett beszélni: kispolgáriságról, bürokráciáról, ehhez hasonlókról. És amikor mi vertük az öklünkkel a Hazafias Népfront parkettját, és mondtuk a párizsi diákok jelszavait: „ez még csak a kezdet, folytatjuk a harcot”, akkor izzott a levegő abban a kis teremben, és az egyetemista gyerekek majdnem könnyes szemmel nézték, hogy élet van abban a pici kis szobában. Aztán kimentek az utcára, ott meg a drill uralkodott, és nem volt semmi élet. De ezt a fajta politikumot is nagyon hamar kidarálták az amatőr mozgalomból.

- És mi volt a véleményetek a profi színházról?

- Nagyon radikálisan vélekedtünk róla... Inkább a magam véleményéről tudok beszélni. Bennem nagyon sokáig élt (én így nevezem) az amatőr hamis tudat. Úgy gondoltam, mivel én az életben botorkálok, nem jártam főiskolára, és nem a hivatásom a színészet, ezért én valamivel hitelesebb tudok lenni. Lehet, hogy voltak évek, amikor ez a szemlélet több szagot hozott be az életből a színpadra, de ez is felhígult, erről is kiderült, hogy ilyen kategorikusan nem igaz. Ha jól belegondolunk, egy hivatásos színésznek is van joga hitelesnek lenni, hiszen az egész életét rátette erre a pályára. Ez a butaságból eredő gőgöm a Monori Lilivel születő barátságom után kezdett oldódni, hiszen ő olyan irányból kopott ki a szakmából, hogy ezt a vélekedést könnyedén visszapöckölte.

- Hogy nézett ki egy napotok Pilisborosjenőn?

- Délelőtt mindenki elment dolgozni, délután Pesten próbáltunk valami kultúrházban, este vergődtünk haza. Az ember, ha volt még ereje, csinált valamit, ha nem, akkor aludt, és másnap kezdődött minden elölről.

- Mi volt a civil foglakozásod akkoriban?

- Melós...öntvényköszörűs. Hajnalban keltem, négykor és volt, hogy éjfélre értem haza. Három négy órákat aludtam. Kemény profi életforma volt, de huszonéves volt mindenki, tehát működött. Drága volt az épület, mi építettük, iszonyatos adóságokkal, tehát nem lehetett bohémkodni. A Víg Misiből például, fontos személyiség lett később, már akkor is sugárzott a tehetsége. De ő eredendően bohém figura, aki nagyon szeretett volna kötődni hozzánk, de nem tudott, mert egyszerűen nem lehetett összehozni a kétféle mentalitást. Fazekas Pisti volt az egyetlen tag aki később, 76-ban képes volt tartósan csatlakozni a csoporthoz. Egyébként inkább „hullottak” az emberek, mert nem bírták ezt a nagyon kemény, fegyelmezett életformát.

- Baráti társaság volt a Stúdió „K” vagy inkább művészeti közösség?

- A kezdeti ideológiai kötődést gyorsan felváltotta Tamás színház teremtő személyiségének ereje. Ő gazdagabb valóságot kínált, mint az ideológia. Nagyon hosszú felnéztem rá az úgynevezett próbákon, színházi szakembert láttam benne. Ezt megelőzően sosem jártam színházba, nem voltam egy színházkajáló ember, a színészet abszolút nem érdekelt. Ilyen furcsa háttérrel csöppentem bele egy olyan szűk közösségbe, ahol mondjuk napokon át problémáztunk azon a feladaton, hogy menj oda egy székhez, ülj le, és utána mond azt, hogy... Tamás be tudott engem ebbe a csőbe húzni, hogy ez elkezdjen érdekelni. Ez nagy teljesítmény voltt.

- Mit jelentett számodra akkoriban a művészi munka?

- Volt egy nagyon érdekes időszak, amikor a pilisborosjenői ház padlásán kezdtünk el dolgozni. Ez egy formailag nagyon gazdag időszak volt. Tíz-húszperces játékok születtek. Gaál Erzsi a kezdetektől ott volt Tamás mellett, de ebben az időszakban egyértelműen kiderült róla, hogy a formateremtésben fantasztikusan nagy tehetség. Tény, hogy 77-ig ő volt a társaság motorja a színpadon és a műhelymunkában, valahol mindannyian Gaál Erzsi szárnyai alatt nőttünk föl. És biztos, hogy mint nő is uralkodott rajtunk, hiszen azokban az években nem is volt más nő a csoportban. Mindenki valamilyen mértékig szerelmes volt belé. Én is éltem vele négy évig, 77-től 81-ig...

- Milyen munkamódszeretek volt?

- Nagyon vegyes. Tamás háttérbe húzódott, 74-től hagyott minket önállóan dolgozni. Ő csak a munka feltételeit szervezte meg. Mi építkezési anyagokkal, munkaruhában elkezdtünk jelenetsorokat létrehozni. Egy helyzet lelki tartalmának a fontossága akkoriban vált számunkra hangsúlyossá. 1975-ben megszületett egy Bereményi Gézával közösen írt szürreális, nagyon tehetséges játék, a Bankett. Ezt csak ötször vagy hatszor játszottuk, mert az egyik főszereplőt, Oszkay Csabát behívták katonának. Ez egy kisközösségben akkora trauma, hogy a Tamásnak nem volt kedve valakit beállítani a helyére, és levettük a műsorról. Az az érzésem, hogy eddig az időszakig a mai fogalmaink szerint nem volt szó színészetről. A Bankett után kezdődött egy nagy váltás, amely Tamás - nem tudom másként mondani - zsenialitásából következett. Dániel Ferenccel úgynevezett dokumentarista játékokat kezdtek írni, az egyik a Lakótelep, a másik a Patyolat című volt. Nagylelkű, univerzális nekirontások voltak ezek a valóságnak. Először ekkor vetődtek föl a színészi munka problémái, tehát hogy miként lehet egy szobában úgy leülni, hogy egy ember váljék láthatóvá. Nem mondanivalót kellett kifejeznünk dübörgéssel, hegedűvel, krétaporral vagy valamiféle huhogással, hanem azt kellett megmutatnunk, hogy egy ember ül, és van nála egy kiló krumpli, és ebben a mozdulatban az 1976-ban élő valóságos hús-vér ember jelenjen meg. Ezt kellett átélni, elhitetni. Ez volt az a váltás, az elmélyülés kezdete, amely 77 után, kacskaringókkal ugyan, de elvezetett a Woyzeckhez.

- Volt akkoriban megfogalmazott emberképetek?

- A dokumentarista játékokban kezdett beszivárogni a szemléletünkbe a cseh film és a magyar dokumentumfilm hatása. Ekkor kezdett a figyelmünk az emberre terelődni. Tamás ebben az időben az emberi kapcsolatok hihetőségére tette a hangsúlyt. A művészi munka elkezdett arról szólni , hogy két ember, ha bármiféle viszonyba kerül, az valóságos legyen. A Woyzecket azért szerette a közönség, mert valódi kapcsolatok voltak benne. Ekkor kerültünk először szembe a hivatalos színházzal, ahol csak nagyszínpadi gesztusokkal jelzett kapcsolatok voltak, a mi előadásunkban meg annyira valóságos pillanatok voltak, hogy rendre elképedtek tőlük a nézők. Érdekes, hogy ezek a pillanatok a külföldi előadásokon is működtek, ahol a közönség nem érthette a szöveget, de a játék borzasztó átütő erőt képviselt.

- Mit jelentett számodra a Woyzeck?

- Ebben a darabban születtem meg mint önálló színész. Addig nekem mást jelentett a színészet. Voltam lelkes mozgalmár, aztán valamiféle alkotóember, aki foglalkozott díszlettel, térrel, ritmussal, minden kutya fülével, de színészettel nem igazán. A Woyzeck mindenféleképp a társaság legnehezebb próbaperiódusát jelentette. A Tamás többször összeroppant közben, a kapcsolataink nagyon feszültté váltak, borotvaélre került a teljes létünk. A mély válságban megbukott két nyilvános bemutató, aztán harmadik nekifutásra megszületett az érett változat, amelyben én mint színész megszülettem.

- Fordulópont volt ez az életedben?

- Bizonyos szempontból meghaladhatatlan pillanata az életemnek. Akkora híre volt az előadásnak, hogy a hivatásosok között is sikknek számított minket megnézni. Ruttkai Éva néni mondta az előadás után: „Hát megnézném, tudsz-e még egyszer ilyet csinálni az életben.” Nekem ez nagyon fájt, mert annyi önbizalmam volt, amennyi soha többé nem lesz, de nagyon igaza volt Éva néninek. Ott annyira sok véletlen egyezett, annyira mindenen összejött, hogy azt nem lehet megismételni. Az volt az érzésem, hogy épp születőben vagyok, hogy ez a hang szinte tőlem függetlenül születik meg. A következő darabban már tudatosan kerestem, mert tudtam, hogy van ilyen hangom. Ám azóta csak pillanatokra, villanásnyi időkre tudom megszülni, mert ehhez a jó értelemben vett öntudatlansághoz kellene visszatérni.

- Hogyan érint ez téged?

- Ez tragikus tény. Húsz éve volt, már túl vagyok mindenen... Az évek során eldöntöttem, hogy én semmiféle szerepért nem izgulok - ennyiben más a sorsom, mint a többi pályatársé. Magamra úgy tekintek, mint színházcsináló emberre, aki adott esetben színészi feladatokat is elvégez, úgy ahogy tud. De én abba beledögleni, mert akkor ott annyira minden összejött, nem vagyok hajlandó. Még sokféle izgalom van az életben, amiért érdemes élni, aztán vagy összejön még egyszer, vagy nem.

- Hiányzik neked a Stúdió „K”?

- Már nem. 1981-ben hagytam ott, 16 éve. Pláne most nem hiányzik, amikor ijesztően jó passzban vagyok a Matiné meg a Műtét után. Lábujjhegyen lépkedünk a Lilikével, nehogy elrontsunk valamit.

- A ti Szentkirály utcai pinceszínházatok mennyiben ered a Stúdió „K”-ból?

- Semmi köze hozzá. Ha már valamihez kapcsolni kell, sokkal inkább a hatvanas évek avantgarde-jához van köze, Lilike ehhez baráti körhöz tartozott. Benne rendkívül mély egzisztenciális igényesség van, és én ezt mellette tanultam meg. Amit mi csinálunk, annak sokkal inkább Halász Péter lakásszínházához, Hajas Tiborhoz, Szentjóbi Tamáshoz van köze, azokhoz régi nagy nevekhez, akik illegalitásban dolgoztak a hatvanas években.

- Van-e ma értelme színházi műhely fogalmának?

- Biztos, hogy van, de a mienk nem műhely. A mi közös munkánk egyedi vállalkozás. Valami olyasmi ez, mintha állandóan azzal küszködnénk mi ketten, hogy költők vagyunk, és közösen akarunk verset írni. Reménytelen dolog, de olyan erős a kapcsolódás köztünk, hogy nem adjuk fel. Mindig megkíséreljük, hogy létrehozzuk, és természetesen mindig kiderül, hogy nem megy. De amíg ezzel küszködünk, addig születik valami, amit bemutathatunk. Ilyesmiben bogarászunk mi a feleségemmel.

- De amit kibogarásztok, az a maga nemében egyedülálló.

- Úgy érzem, hogy nagy hatással van a mi közös munkánkra Monori Lili hiteles életpályája és ambivalens kapcsolata a színházzal. Nagyrészt az ő igényességének és aprólékosságának köszönhető az, amit a nézők értékelnek az előadásainkban.

- Szerinted az előadásaitokat meg lehetne csinálni kőszínházi közegben is ?

- Sokszor vagyunk indiszponáltak, az Élet eluralkodik rajtunk stb. ... Én legjobban nem lenni szeretek, imádom, ha süket és unalmas napok várnak rám. Bizonyára azért is, mert ez nagyon ritka, amióta színházi iparos lettem, de a leglényegesebbb az, hogy amikor „válságba” jut a munkánk, félretehetjük. Ha nekünk nem megy, akkor dolgozzon az Idő. A kőszínházi munka teljesen más felkészülést, kondíciót igényel. A Matinénak voltak olyan előadásai, amelyben talán csak egy-két éles szemű néző látta, hogy elment a játék a mi magánéletünk felé. Fölpattantam a székről, és majdnem megfojtottam a Lilit, mert olyan dolgok jöttek elő az előadásban. Ez egyszer történt meg. Nem előre eltervezve, de tényleg családi dráma zajlott le.

- Készültök valamire?

- Igen, ma volt az első próba. Nagyon érdekes anyagunk van, de még nem tudjuk pontosan, mi lesz belőle. Összeszedtünk néhány fontos dolgot, és most azt keressük, hogy hogyan kapcsolódhatnának egymáshoz. Van két lány, a két Monori-lány: Lili meg Margit, aki költőnő. Gyerekek még, otthon vannak, és Macbeth-et játszanak. Én vagyok Macbeth, Lili meg a Lady. Ma a vacsorajelenetet olvastuk össze: az asztalon van egy magnó, amiből Kádárnak az egyik pártkongresszusi zárszava hallatszik. Állatok vannak körülöttünk, a macskák benn alszanak a fűtött szobában. Az előadás jelenlegi munkacíme Grenadérmars. Ez Kádár kedvenc étele volt. Elvileg az előadás alatt grenadérmars készül, amit a nézők végül megesznek. Na, ennyi van belőle.

- Arra törekedtek, hogy kibontsátok a bennünk élő múltat, a közös múltunkat ? Ehhez képest nagyon megváltozott mára a világ.

- Belőlem már sohasem fognak kimenni az oroszok. A kádár rezsim, hála Istennek, tényleg megszűnt, de olyan erős és drasztikus hatása van, hogy még évtizedekig hat bennünk. Számomra az a valóság, ami a gyerekkorunkban volt. Meggyőződésem szerint - bárhogy takargatjuk - majdnem mindenki úttörő. Tragikus családtörténete Lilikét is arra kényszeríti, hogy újra és újra megküzdjön a múltjával. Olyan szenvedélyes viszonyban vagyunk a múlttal, hogy állandóan újraéljük. A jövővel semmit nem tudok kezdeni, nem szidom. Mert hála Istennek, hogy így alakult, de a konkrétumait nem tudom elfogadni. Nem tetszik, ami ma van. Semmi kedvem ahhoz, hogy mai aktuális ürgéket játsszak el. Tehát a jelenem csak annyi, amennyi a múltam, amennyi a múltból jelenné tud válni. És mivel én már abban az életkorban vagyok, amikor az ember amúgy is meditatívabb állapotba kerül, az elevenségem inkább a múlttal való játékban születik meg.