Huszonegy év múlva

A korabeli dokumentumokat összevetve az új Tragédia-előadással, Ruszt József több momentumot megőrzött az 1983-as elképzelésekből. Most is megjelenik a színen az Úr: Zalányi Gyula a zsinórpadlás magasából ereszkedik alá, szelíd, papos elégedettséggel meghallgatja a főangyalok fegyelmezett Teremtés-dicséretét; ő tér vissza a londoni szín bábjátékosaként is: itt is, ott is, világok mozgatója. Kamarás Iván mintha Gábor Miklós régi ballonjában-kalapjában érkezne: átvág a színen, és a kabátot-kalapot azonnal a fogasra akasztja (eddig az idézet), hogy majd a 15. színben vegye újra kezébe-karjára. A luciferi ballon alatt világos nadrág, világos, lenge ing – megszólalásig hasonlít Ádám öltözékéhez. Ádám most is megfigyelő Lucifer mellett – akivel a felületes pillantás akár össze is keverheti –, alakját a történelmi színekben most is más és más színészek veszik magukra. (A kivételek is megegyeznek: Párizs, a falanszter, az űr és az eszkimóvidék.)
Az 1983-as zalaegerszegi Tragédia-bemutató visszhangja szerint az előadás egyértelmű főszereplője a világos értelmet képviselő, a Teremtés tökéletességét megkérdőjelezni merészelő Lucifer: Gábor Miklós volt. Hogy a világ nem tökéletes, ma már nem kérdés. Ruszt József ezúttal mintha egyrészt tömeg és egyén viszonyát, másrészt a – mondjuk így – társadalmi szabadság problémáját helyezné előtérbe. A Tragédiában egyébként is hangsúlyos londoni színben például (bizony, ez itt a születő kapitalizmus!) Ádám a színpad szélére áll, és direkt módon, egyenesen a közönség szemébe mondja kommentárját: “Mi verseny  ez, hol egyik kardosan / Áll a mezetlen ellennek szemében, / Mi függetlenség, száz hol éhezik, / Ha az egyes jármába nem hajol. / Kutyáknak harca ez egy konc felett.” 
A tetovált-fülbevalós Lucifer sokat kiabál (először azt hihetnénk, föl az Úrnak: hogy biztosan meghallja). Az alapból ironikus Kamarás Ivánt Ruszt Józsefnek mintha nem sikerült volna az összes manírjától megszabadítania. (Pedig, ahogy a premier előtt néhány hónappal, új könyvének zalaegerszegi bemutatóján elejtette, pont ez – a manírok lefejtése – volt a célja az ifjú budapesti sikerszínész meghívásának.) Mégis: a fiatal, eszmények nélküli Lucifer néha mintha álcaként hordaná magán az iróniát, és titokban talán drukkol az eszményei után hiába kapkodó Ádámnak. Olyanok ők ketten, mint a két elátkozott paradicsomi fa: egyikük a tudás a fája, a másik a mindig újjászülető életé. Ketten egyek: ahogy a két paradicsomi fát szó szerint megtestesítő két fiatal fiú is egyetlen fává terebélyesedik, fonódik össze a küzdelemben.
Az előadás legerőteljesebb, legemlékezetesebb szereplője Éva. Fekete Gizi szép, kiteljesedett, mindentudó nőt mutat, aki az érzelmek teljes skáláját képes bejárni: és be is járja. Ő az, akiben a konfliktusok fel- és megoldódnak; és megszületnek újra. Az előadás végén nemcsak a két fiú (nyilván Káin és Ábel) lép színre együtt, Éva végül összefogja a két-egy férfit is: Ádámot és az ironikus mosolyba dermedő, az imént még – a formálódó “idill” elől – menekülni kész Lucifert.
Kár, hogy az elején ígéretesen üres színpadon többnyire ügyetlenül követik egymást a sokszor semmitmondó (jelentést nem hordozó), közhelyes, esetleges látványvilággal megfogalmazott történelmi színek. Olyan, mintha a Tragédiához készült, nem elég színvonalasan megrajzolt ismeretterjesztő leporellót forgatnánk. Külön illúzióromboló, ha a tömegjelenetekben egy-egy (fiatal) játékos láthatóan civil módon nem találja a helyét, vihog és nézelődik. (Pláne, ha nevetgélés, kiabálás hallatszik a színfalak mögül.) Nagy kár az is, hogy a tömegmozgatás, a koreográfia nagyjából-egészéből értékelhetetlen. Sajnos a társulat tagjaihoz sem köthető átütő alakítás. Megjegyezhető viszont a görög színben hatásos demagógként feltűnő Szakács László; az elsőként elpuhult Fáraóként megjelenő Kiss Ernő és a tömegjelenetekből is kilátszó Pap Lujza.
A szünetekkel együtt majdnem négyórás Tragédia ironikus záró képe mintha azt mondaná: “Istenem, ez van. Muszáj végigcsinálni.” Az életet – és az előadást.

 

 

Madách Imre: Az ember tragédiája

Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

 

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Nagy Viktória

Dramaturg: Kőszegi Lajos

Zene: Hajdú Sándor

Játékmester-koreográfus: Stefán Gábor

Rendezte: Ruszt József

Szereplők: Szalma Tamás, Fekete Gizi, Kamarás Iván, Zalányi Gyula, Andics Tibor, Balogh Tamás, Bot Gábor, Czegő Teréz, Csorba Tamás, Farkas Ignác, Galla Júlia, Gábor László, György János, Hertelendy Attila, Ilyés Róbert, Jurina Beáta, Kató Balázs, Kiss Ernő, Kricsár Kamill, Meisitz Fáni, Mester Edit, Mihály Péter, Pap Lujza, Szakács László, Szegezdi Róbert, Szakály Aurél, Tisza Anita, Wellmann György

08. 08. 7. | Nyomtatás |