Kisvárdai napló

A határon túli színházak jelen életéről inkább csak a szaksajtóból vagy a kollégáimmal való beszélgetésekből informálódom, noha jó néhány előadást látok évente, személyes élményeim igen hiányosak. Ezért is gondolom fontosnak a magam számára a Kisvárdán töltendő tíz napot. Talán választ kapok néhány kérdésre, amely manapság igencsak foglalkoztat. Többek között arra, hogy mitől mások a határon túli színházak előadásai: a két kultúrából való táplálkozástól vagy az organikusabban működő, nem egzisztenciális alapon szerveződő alkotóközösségek csak a színházra koncentráló munkájától. 
Ha nem is sokszor, de néhányszor jártam már Kisvárdán, így tudom: professzionálisan szervezett és nagy odafigyeléssel lebonyolított találkozóra érkeztem. A három-négy helyszínre tervezett műsor összeállításakor arra is nagy figyelmet fordítottak a szervezők, hogy a versenyen kívüli előadásokat is megnézhessük. A délelőtti szakmai vitákon túl más szakmai programokra is invitálnak. Úgy tudom, az utolsó napokban itt mutatkoznak be a különböző régiók színészhallgatói, találkozhatnak egymással a teatralógusok, valamint a veszprémi egyetemisták egy csoportja is végigkísérheti az eseményeket. Természetesen off programok Pécsett is voltak, csak a bőséges választék miatt lehetetlen volt mindent megnézni, mindenhol ott lenni.
A beregszászi színház nyitóelőadása előtti forgatagból jól érzékelhető: nagy találkozásokra, beszélgetésekre, egymásra csodálkozásokra számíthatunk. Lassan megismerem a zsűri azon tagjait, akikkel a sors még ez idáig nem hozott össze: Molnár György filmrendező és Bán János a családjával érkezett. Úgy látom, Csomós Mari és Stuber Andrea is felkészült a fárasztó, de minden bizonnyal izgalmas és tapasztalatokban bővelkedő feladatokra. Éppen arról beszélgetünk a fesztiválnyitó fogadáson, hogy egy-egy napra két-három versenyprodukció esik, de a versenyen kívülieket is illik megnéznünk, amikor a fogadás civil meghívottai közül többen is odaköszönnek nekünk, meleg szavakkal üdvözlik Marit városukban. Kedvességük, érdeklődésük azt sejteti, hogy Kisvárdán tizenhat év után is fontos a színházi fesztivál, nem úgy, mint Pécsett, ahol a számtalan kulturális rendezvény egyike volt csupán a színházi találkozó.
A szarvassá változott fiú valójában önvallomás, egy társulat önvallomása az eddigi tíz évről, a világban elfoglalt helyükről – az útkeresésről.  Az irodalmi anyag kiválasztása és színpadi szöveggé alakítása, valamint az előadás képi megszerkesztése hasonlóan magas színvonalú, mint az eddigi legjobb Vidnyánszky-előadásoké: a régi és az új, a hagyomány és a modern értékek összeütközése, a kettő közötti választás szükségessége. Az előadás gyönyörűen vall az elszakadásról, a felnőtté érés folyamatáról. Úgy érzem viszont, hogy a tavalyi gyulai, várszínházi helyszín jobban kedvezett a produkció tömegjeleneteinek, néhány rendezői megoldás erőltetettnek, puszta formának tűnik most, még akkor is, ha új, jó megoldások is beépültek az előadásba. A beregszászi színház munkamódszere, közösségi létezése, előadásaik stílusa nagyban eltér a Magyarországon uralkodó trendtől. Talán az ő műhelymunkájukról is elmondható, akárcsak a kolozsvári színházéról: „mintha nem ugyanahhoz a magyar kultúrához tartoznánk, nem ugyanazon értékrendet vallanánk.” Noha különböző művészi arculatú, különböző gyökerekből táplálkozó az előbb említett két színház, közös bennük, hogy egy-egy erős személyiség értékrendje határozza meg művészi munkájukat. Amíg Tompa Gábor más rendezőket is „beenged” színházába, addig Vidnyánszky eddig csak maga rendezte társulatát. Az egyetlen rendezővel való közös munkának sok előnye van, de – kivált tíz év után – némi hátránya is. Visszatérve A szarvassá változott fiú előadás problematikus pontjához: amíg Törőcsik Mari alázattal és művészi odaadással, felejthetetlen perceket szerezve lesz részese a produkciónak, sőt, a Trill–Törőcsik páros jelenetei is gyönyörűen vallanak az összetartozásról, elválásról, addig Trill Zsolt utóbbi években nyújtott alakításaival kapcsolatban el kellene gondolkodniuk az érintetteknek. Nem csupán azért, mert Vidnyánszky benne látja előadásai központi figuráját, hiszen Beregszászon nincs is más ilyen erős személyiségű színész, hanem azért is, mert én úgy érzem, hogy nem engedi útjára Trillt. S ha engedi is (mert az utóbbi időben mások is rendezték), alapvetően mégis magához köti. És ez nem biztos, hogy használ a színész művészi továbbfejlődésének. A másik kérdés e társulat jövőjét illetően az, hogy túl az anyagi gondokon, meddig tartható e kis közösség együvé tartozása, meddig képesek – a megszokott hőfokon – inspirálni egymást.
Sirály. Éjszaka a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház versenyprogramját nézzük a Várszínházban. Fiatal színház, fiatal színészek, tele lelkesedéssel.
Az erdélyi színházi életben, már ami a szervezeti létezést illeti, az elmúlt években gazdagodásnak lehettünk tanúi, hiszen két új színház is nyílt. Állandó társulat lett Székelyudvarhelyen és Csíkszeredán is. Úgy látom, hogy a két egyetemen zajló színészképzésnek is beértek a gyümölcsei, hiszen a szokásos áttelepülések ellenére sokan maradnak otthon, fiatalítva az erdélyi teátrumok átlagéletkorát.

június 18. péntek
A délelőtti vitán a zsűri is részt vesz. Mintha kicsit oldottabb lenne a légkör, mint Pécsett volt, a felkért előadók utáni beszélgetés is gördülékenyebb, gyakorlati szakmai problémákról beszélgetünk. Ehhez természetesen nagyban hozzájárul Nánay István provokatív, de nagyon pontos véleménye is.
Pillantás a hídról. A bennfentesek elmagyarázzák, hogy a kassai színház az elmúlt években szakmai és szervezeti szempontból nagyon nehéz helyzetben volt, így mintegy fél éve visszahívták Beke Sándort művészeti vezetőnek. Az előadás a határon túli színházak tradicionális, realista művészi vonulatába tartozik. A színészek ennek az iskolának megfelelő készségekkel rendelkeznek. A két idősebb főszereplő (Pólos Árpád és Kövesdi Sz. Mária) játékán látszik ez leginkább. Ők ketten gyerekkorom színházi élményeit juttatják eszembe, a hatvanas–hetvenes évek vidéki színészeinek gesztus- és mozgásrendszerét, ami ma már kicsit megmosolyogtató, de mégis olyasmit tudnak a szakmáról, amit csak nagyon kevesek.
A kisvárdai művelődési ház színpadi adottságai, az eredeti helyszínnél jóval szélesebb színpadnyílás miatti térszervezési problémák, szinte lehetetlenné teszik az előadás szereplőinek munkáját, s ezzel befolyásolják a nézői befogadást.
Chicago. Az Újvidéki Színház versenyen kívüli előadása talán azért érdekes, mert újra láthatom azokat a fiatal színészeket, akik a Via Italiában játszottak Pécsett a találkozón. Ámulva nézem Nagypál Gábort, ilyen könnyed, ironikusan magabiztos Billy Flinnt még nem láttam. Balázs Ádám mackósan kedves, esendő Amos Hart. Puskás Zoltán úgy játssza Mary Sunshine-t, hogy elfogadom ezt az igencsak szélsőséges színjátszást.
A fesztivál sörsátrában Csomós Marival együtt gratulálunk az újvidékieknek. Marinak nagyon nagy tekintélye van, de kedves közvetlenségével gyorsan feloldja a fiatalok zavarát. Mérhetetlen jókedv, életkedv és humor árad ezekből a fiatalokból. Hallom, közülük négyen, Mezei Kinga, Nagypál Gábor, Szorcsik Kriszta és a dramaturg Gyarmati Kata átszerződtek a Bárkára. Nem tudom, tudják-e, hogy ezzel a váltással lezárul egy boldog, csak a színházra és a munkára koncentráló életszakaszuk.

június 19. szombat
Cabaret. A Szabadkai Népszínház magyar társulata az azonos című film forgatókönyvének egy sajátságos színpadi adaptációját játssza.  A színészek nem tudnak énekelni és táncolni, persze lehet, hogy nem is cél, legalábbis a rendezői szándék ezt mutatja. Olyannak tűnik az egész – beleértve a szerény díszletet és jelmezt is –, mintha egy- két évtizeddel ezelőtti előadást újítottak volna föl.
Malom. Szabó Tibke, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház régi-új igazgatója szerint nem kell érteni, csak érezni a produkciót. Látszatra igaza is van, mert a mozgásszínházi előadás, melyet Uray Péter rendezett, elsősorban az érzékeinkre hat, s akkor jó, amikor nem akar történetet mesélni. De sajnos akar. Nekem az sem tetszik, hogy úgy érzékelem, hogy Uray átemelt egy egész jelenetsort egy másik rendezéséből. A színészek viszont kiválóak. Bajkó László mozdulatain látszik, profi táncos, de a többiek is félelmetes intenzitással és tehetséggel játszanak. Ha a határon túli színházak többségéről elmondható, hogy igen szerény anyagi háttérrel rendelkeznek, akkor a gyergyószentmiklósi társulatról fokozottan állítható, hogy mostoha körülmények között dolgoznak. Mindezek ellenére évről évre meglepnek valamilyen izgalmasnak mondható előadással. Az ember csak akkor rémül el, amikor –mint most is – Szabó Tibkét hallgatja a gyergyói télről, a fűtetlen színházteremről, az időjárás szerinti próbaszakaszokról, a Stúdió Színház színészi állományáról, meg ama furfangról, ahogy színészeit „beszerzi”. Tibke mosolyogva, panasz nélkül mesél, az „ezt is megoldottam” örömével.
Nánay István és Tompa Andrea szerkesztők megkérnek, hogy néhány nap múlva mutassam be a Világszínház most megjelenő nyári különszámát, amely szokásosan a határon túli magyar színházakkal foglalkozik. Természetesen elvállalom, mert így másként olvasom a lapszámot, de arra még nem gondolok, lesz-e időm ilyen feszített menetben megfelelni elvárásaiknak.  

június 2o. vasárnap
A panzió éttermében meséli Nagy András, hogy Fábry Sándor felajánlotta itteni fellépésének tiszteletdíját, így – többek között – András tanítványai, hat veszprémi teatralógus a fesztivál egész idejére szállást és étkezést kaphat. Ez szép. És vajon én, kit-kiket fogok szponzorálni, miután képtelen vagyok a rengeteg étkezési jegyet felhasználni, ráadásul minden este hidegtál vár minket a zsűri szobában, éjszaka pedig a sörsátorban beváltható lakomajegy: egy kis könnyű töltött káposzta, dagadó, cubák?
A pojáca. Miért megyünk színházba, ha nem a meglepetésért, az újdonságért? Még mi, színházi emberek is igazságtalanok és önzőek vagyunk, amikor húzzuk a szánkat jól ismert rendezői- színészi megvalósításokon. De mennyire tudunk örülni valami meglepőnek. Fodor Tamás kiváló színészpedagógus, és nem rendezhet rosszat, de erre a megújulásra nem számítottam. Fodor, Szeredás Andrással együtt, úgy alakította a Platonov szövegét, hogy szinte személyre szabta a szerepeket. Némely színészi alakításon érződik ugyan a színész Fodor gesztusa, ismerős hanghordozása, de ez nem baj. Ezek a fiatal színészek olyan szélsőséges bohózatot játszanak, amire csak kevesen képesek. Karakteres személyiségek, és látszik, nagyon jól tudnak együtt dolgozni, egymásnak segíteni. S ha sajnálom is, hogy három színész kiválik a társulatból, nem féltem őket. A két főiskolás növendék tehetsége jelzi: van utánpótlás.
A két előadás közti szünetben többen arról beszélnek, Balkay Géza Platonovja óta nem láttak ilyen ideális alkatú színészt, mint amilyen Balázs Áron. Személyisége egyszerre hordozza az életképtelenséget, az akarat nélküli ember tespedtségét és a férfias vonzerőt. Sorolhatnánk a többieket is: Szorcsik Krisztát, Mezei Kingát, Nagypál Gábort, Puskás Zoltánt. Számomra Magyar Attila falusi orvosa a legemlékezetesebb. Miután nagyon érzékeny vagyok a rossz ízlésű szélsőséges színjátszásra, szinte csak rá figyeltem a részegjelenetben, amikor is – monológja alatt végig –, lecsúszni készülő nadrágjával küzdött. A komikus szituációt mély iróniával oldotta meg. Úgy látom, hogy az újvidéki színházi műhely erőssége a színészi anyag sokszínűsége-sokfélesége. Erre a társulatra nem egy erős rendezői akarat nyomja rá bélyegét, noha Mezei Kinga maga is rendez, hanem a társulat maga a kohéziós erő. Valószínű, hogy az újvidéki színház harminc éve, a színészgenerációk egymást váltó sora, a létező és változó színházi hagyományra való szelíd ráépítkezés az oka az alkotóközösség sikerének, az erős színészi állomány létrejöttének.
Barabás Olga-rendezést még sohasem láttam, de nem akarom elárulni műveletlenségemet. A Fagyöngyszüret egy érdekes, furcsa zenés est; három műfaj ötvözete. Amíg a két színészi alakítás, kivált Fodor Edina valódi játékossága, könnyedsége, elragad, valamint az animációs háttér izgalmas új dimenziót nyit a játéknak, addig a három kontakttáncos színpadi jelenléte kevésbé értelmezhető, sokszor zavart keltő eleme az előadásnak.
Gyerekek és katonák.  A szabadkaiak Cabaret előadása kicsit elvette a kedvünket a majdnem éjfélkor kezdődő újabb szabadkai előadástól, noha tudjuk: ez egy másik színház, ha nincs is önálló épületük; mások játsszák, illetve mégis ugyanazok, vagy ha nem, akkor Újvidékről ismerjük a színészeket. Sajnálom, hogy Urbán András rendező nem bízott kellőképpen az eredeti műben, mert Gyerekek és katonákat rendezni önmagában is nagyon nagy falat, nemhogy még teletűzdelni a világirodalom nagy drámáinak részleteivel, nem is beszélve a Szentírásból átvett idézetekről és egyéb népi rigmusokról. Az előadás néhány jelenete, kivált a képi megvalósítás és a fegyelmezett-koncentrált színészi játék miatt, igen figyelemre méltó, de nem feledteti a rendezői koncepció kuszaságát, illetve a megvalósítás felemásságát.

június 21. hétfő
Ház-Tűz-Néző.  A produkció tükrözi a Komáromi Jókai Színház jelenlegi állapotát. Látszik, hogy tapasztalt, jobb sorsra érdemes és jó színházi időszakokat is megélt színészek dolgoznak itt, most mégsincsenek jó színészi állapotban. Lehetséges, hogy az elmúlt évad zűrzavaros eseményei okozták, lehet, a színészi veszteségek teszik, vagy a még kialakulatlan új irány, nem tudom, de az biztos, Bodolay rendezése sem segített túllendülniük ezen az állapoton.
A fesztivál saját kiadású napilapjában olvastam a Boldogtalanok próbanaplójának részleteit. Király Kinga Júlia dramaturg írása szemléletesen érzékeltette egy-egy jelenet kitalálásának- kipróbálásának folyamatát, mégis úgy érzem, s ezt a kisvárdai előadás is igazolni látszik, hogy Bodó Viktor tehetsége elsősorban az improvizációban rejlik. Egy éjszaka alatt adaptálta a marosvásárhelyi kőszínházi előadást a Várszínház terére, úgy, hogy a produkció főszervező eleme egy csigalépcső lett, valamint fontos jelenetek kerültek két különböző szintre. Bodó átstrukturálta a drámát: a szereparányok megváltoztak, megjelenítette a haldokló gyereket, igaz, furcsa, az előadás egészétől eltérő szürrealista szituációba helyezve. Róza ellenfele itt nem Vilma, aki kicsiny mellékszereplővé válik, hanem a szintén új szereplő, az orvos felesége. Furcsa, különleges világú előadás; de több jelenetben csupán a forma működik, és mintha a részletek uralkodnának az egész felett.
Megrázó alakítást nyújt Tompa Klára Róza szerepében, kár, hogy a rendező az előadás második felében kevés lehetőséget ad neki. B. Fülöp Erzsi Rózsija is jelzi a színésznő kivételes groteszk erejét, sajnálatos, hogy utolsó mondatainak túlzásaival lerontotta addigi alakítását. Régóta nem láttam Sebestyén Abát ilyen jónak. Úgy látszik, a sok főszerep után megtalálta helyét, karakterformáló készségét.
Éjszaka természetesen hosszan beszélgetek újdonsült ismerőseimmel az előadásról a sörsátorban, amikor a távolban észreveszem Csomós Mari és Tompa Klára találkozását. Megejtő, szép pillanat: a két Róza. A múlt és a jelen.
A Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata talán a legkonzervatívabb szemléletű erdélyi színház. Immár másfél évtizede nézem előadásaikat, hiszen debreceni éveimben természetes volt a vendégség a két színház között. Úgy látom, az utóbbi években ők is újítani szeretnének, nem véletlen tehát, hogy tavasszal bemutatták Janusz Glowacki Antigone New Yorkban című drámáját, valamint elhozták Kisvárdára Sartre művét.
Gyerekoromban egyszer apám azt mondta, egy színész nem tehet mást, be kell mennie a „rendező utcájába”. Úgy érzem, most három jobb sorsra érdemes nagyváradi színész ment be a rendező utcájába, csak sajnos zsákutcába tévedtek. Borzasztó látni, hogy a több mint egy évtizede ismert Fábián Enikő, ifj. Kovács Levente és a fiatal Gajai Ágnes képletesen és valóságosan izzadva dolgoznak, küzdenek a szerepükkel, a Zárt tárgyalásban. Látszik játékukon a megfelelés kényszere. Miközben szó szerint csúsznak-másznak a sikerért, az előadás legjobbika a Szobrot alakító Kocsis Gyula. Az előadás elejétől a végéig ül a kandalló párkányán, rezzenéstelenül, lehetetlen testtartásban. Az egész produkció alatt nézzük, féltjük, izgulunk érte – ez a színház, nem más.

június 22. hétfő
Délután bemutattuk a Világszínház különszámát. Az esemény érdekessége számomra nem csupán az, hogy a különszámban terjedelmes helyet kapó készülő Senkálszky-könyv „két alkotója”, a kilencvenéves Senkálszky Endre és Kötő József író megjelentek, a könyv születéséről, alkotómódszerükről beszéltek, de az idős kolozsvári színész élőszóban is elmesélt néhány epizódot a kolozsvári színház múltjából. Megismerkedtem néhány határon túli fiatal színikritikus kollegával. Egyfelől közelebb kerültem a régiók szakírói utánpótlásának problémájához, másfelől osztoztam felháborodásukban, miszerint a magyarországi színházi szakma egy része még ma is úgy tekint a határon túli színházakra, mint nyelv- és kultúraápoló bástyákra, miközben nem is nézi e régiók előadásait. Való igaz, a színikritikusokon kívül csak néhány szakmabeli nézi rendszeresen a pesti vendégjátékokat, de Kisvárdán is kevés az érdeklődő.
Via Italia. Milyen érdekes, ha szimpatikussá válik egy társulat, rögtön másképp látja az ember, mármint a színházi ember, ugyanazt az előadást. Az itteni Via Italia sokkal jobbnak tűnik, mint amilyen Pécsett volt. Ennek egyik oka, hogy a művelődési ház színpadi és nézőtéri adottságai jobban kedveznek az előadásnak, mint Pécsett, másik oka, hogy Kisvárdán nagyon sok fiatal nézi és élvezi az előadást, reagálásaikkal megteremtve azt a közeget, amelyik érti, és érzelmileg is magáénak tudja a Domonkos István ifjúsági regényéből készült színpadi játékot. Egyfelől szétfoszlani látszik az a tévhit, hogy csak Újvidéken értelmezhető az előadás, másfelől, kirajzolódnak bennem azok a dramaturgiai problémák, amelyek kuszává, érthetetlenné teszik az új befogadó számára a drámai szituációt.
A vajdasági színházi műhelyek évtizedek óta beépítik, felhasználják íróik szövegeit, színpadi adaptációt készítenek műveikből, az erdélyiek ezt nem teszik meg. Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Orbán János Dénes – a kortárs irodalom legjelesebbjei. Vajon íróként miért nem kerültek színház közelbe? Miért nem kértek tőlük az erdélyi teátrumok fordítást, újraírást, átdolgozást, dalszöveget, verset, bármilyen színpadra alkalmas szösszenetet? Hiányérzetemet még az sem enyhíti, hogy Visky András műveit be-bemutatják Kolozsvárott.
A gát. A csíkszeredai Csíki Játékszín Upor László és Harangozó Eszter dramaturg kollégáim fordításában mutatták be azt az ír drámát, amit magam is olvastam jó néhány évvel ezelőtt. Amennyire vissza tudok emlékezni, úgy gondolom, jól választottak Csíkszeredán, hiszen az ír történet egy hegyekkel elzárt vidéken játszódik, ahol az emberek egyetlen találkozási helye a kocsma. A helyi férfiak elébb egymásnak, majd egy ismeretlen fiatal nőnek mesélnek különös kísértettörténeteket, mígnem maguk is részesei lesznek egynek. Az előadás nyilván nagyon sikeres Csíkszeredán, hiszen hasonló közegben játszódik, hasonló emberi sorsokról szól. Szakmai szempontból mégis nagyon problematikusnak gondolom a román rendezőnő munkáját.
Ehhez az előadáshoz fűződő élményem inkább az, hogy megismertem egy fiatal színészt, Keresztes Szabolcsot, aki tavaly végzett Kolozsvárott. Egy volt évfolyamtársa, a Székelyudvarhelyre szerződött Szűcs Gellért mutatta be, megjegyezve, Szabolcs most nem játszik, ügyeli A gát produkciót. Nagyon régen nem láttam ilyen hittel beszélni színészt színházának előadásáról, a darab otthoni fogadtatásáról, s arról, hogy természetesen együtt építette a többiekkel a díszletet, s most siet bontani azt.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház a második legjobb, hosszú évek óta kiegyensúlyozott minőséget produkáló erdélyi színház. Láttam az Antigonét ősszel a budapesti Nemzeti Színházban gyér és igen rosszul viselkedő ifjúsági közönség előtt. Akkor inkább a problematikusabb részeket jegyeztem meg, többek között a hallhatóan innen-onnan összeszedett fordításmorzsákat, amelyek összességében nem váltak koherens szöveggé.
Kisvárdán az éjszakába nyúló produkció sokkal összefogottabb, köszönhetően – többek között – az értő és koncentráló szakmai közönségnek. Az előadás térszervezése és színvilága most is lenyűgöz. Tudom, a határon túli rendezők, kivált a jelentősek, mint Bocsárdi, másképp gondolkoznak, mint a jól ismert itthoniak. Ez egyfelől jó, mert az újdonságot jelenti számomra, másfelől viszont olyan jelrendszerekkel találkozom, amiket esetleg nem tudok pontosan értelmezni. Az Antigoné játékstílusa egyfelől az Antigoné–Polüneikész „páros” szertartásszínháza, másfelől a Kreón–Thébai Ifjak Kara–Őr groteszk, előbbit ellenpontozó játékmódja. A kettő közötti aranymetszés: Teiresziász. És az elidegenítő végső rendezői gesztus a Hírmondó értelmezése.
Egy görög klasszikus kapcsán talán meglepő, de számomra Szabó Tibke Őr figurája, valamint Nemes Levente vak jósa a legemlékezetesebb alakítás.
Az előadás után éppen Lóval (Bíró Jóska) beszélgetek, megköszönve, hogy annak idején figyelmeztetett, nézzem meg a Doktor Faustust, mert azt érdemes látni, amikor észreveszek egy ismerős arcot, de nem tudom, ki az. Jó néhány másodperc eltelik, amíg rájövök: Kövesdy Pista. Örömmel üdvözöljük egymást, kérdi van-e valamilyen neki való jó kortárs magyar darab. Látom, nem feledte a kezébe nyomott Ibusár példányt. Aztán kiderül, jövőre nincs munkája, nem tudja, mi lesz vele. Furcsa, mondom félhangosan, hiszen tegnap éppen azt hallottam, hogy nagyon kevés rendező van Erdélyben. Félmosoly a válasza.

június 23. szerda
A sepsiszentgyörgyi színház másik előadása a Nők iskolája. Nem szeretem az erőszakolt színházi helyzeteket, így most sem szeretem, hogy nem ülhetek bárhova, bárki mellé. Azt viszont végképp nem szeretem, hogy női csacsogást kell hallgatnom a nézőtéri beengedésig, mert mi nők csak jobboldalt, míg a férfiak csak baloldalt ülhetnek. Aztán elkezdődik az előadás, s én néhány másodperc múlva megbocsátok a rendezőnek, Kövesdy Pistának. Ha azt írom most, hogy eddig az egész fesztivál legnagyobb meglepetése, élménye ez a rendezés – akkor közel járok az igazsághoz. Mondhatom ezt azért, mert Dobre Kóthay Judit díszlete-jelmezei ámulatba ejtenek. A térszervezés, a játékstílus, a rendezői ötletek, a mondanivaló korszerűsége élettel telítenek egy sokszor csak jutalomjátékként játszott Moliere-művet. Most majdnem azt írtam: vígjáték. Nem, ez ebben az értelmezésben inkább komikus tragédia. Tanult színikritikus ismerősöm most azt mondaná, hogy gyengék a mellékszereplők, nincs női főszereplő. Valóban a mellékszereplők többsége gyenge, de a gyengébb színészi teljesítményen is látszik, hogy tudatos rendezői irányítás szülöttei a színpadi figurák. Tudom, nehezen, kínlódva dicsérek, mintha csak az elmarasztalásra lennének szavaim, de most mégis szavakat kellene találnom Pálffy Tibor játékára. Elviszi a hátán az egész előadást. Eljátssza reagálásaival azt is, amit a másiknak kellene eljátszania. Egyszerre taszító Arnolphe és sajnálnivaló vagy épp szeretnivaló férfi. Jó színész, ezt eddig is tudtam, s szerencséje, hogy jól osztanak rá szerepeket Sepsiszentgyörgyön.
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata az elmúlt években jelentősen meggyengült, még akkor is, ha Czintos József visszatért egy rövid időre. Nyilván az ő kivételes adottságai és képességei miatt mutatták be Falstaff címen Shakespeare IV. Henrikét, Sebestyén Rita átdolgozásában.

június 24. csütörtök
Jacques vagy a behódolás. Az utolsó versenyprogramról a magam részéről semmi újat nem mondhatok. A közönség talán figyelmesebb és udvariasabb, mint Pécsett. Egy fantasztikusan jól megtervezett panoptikumot látunk, precíz színészi alakításokkal. Kinek van igaza?  A magyarországi szakmai közgondolkodásnak, amikor többségében elutasítja ezt az előadást, vagy a kolozsvári igazgató-rendezőnek, aki azt vallja, hogy a magyar színházi élet élesen különbözik attól, amit több erdélyi és határon túli színház művel? Mintha nem ugyanahhoz a kultúrához tartoznánk, nem ugyanazon értéket vallanánk. Természetesen a kolozsvári színház versenyprodukciója nem egyenlő a kolozsvári színház jelenével, hiszen kiváló előadások születnek ott ma is, igaz, neves román rendezőkhöz köthetőek, de az is lehetséges, hogy ezzel az előadással elért európai sikerek Tompa évtizedes munkájának szólnak. S ha egyik sem: Tompának van igaza!  
A zsűrinek hamarosan döntenie kell, hogy a szombati díjkiosztóra a díjazottak visszaérjenek.

június 25–26. péntek–szombat
Meglepő, de igazán fontos kérdésekben nincs nagy vita közöttünk. Néhány óra alatt döntünk a díjakról, kicsit fáradtan, de felszabadultan indulunk a főiskolások versenyen kívüli programját megnézni, amelyek közül az eső, a vihar, a villám több produkciót félbeszakít, egyesek el sem kezdhetik azt.
A díjkiosztáson úgy érzem magam, mintha az enyém lenne, mintha én is díjat kaptam volna. Örülök a díjazottakkal együtt, majd közel negyven előadással a hátam mögött indulok haza.

A Határon Túli Magyar Színházak XVI. Fesztiváljának díjai

A NKÖM Fődíja: A pojáca (Újvidék – rendező: Fodor Tamás)
Az Illyés Közalapítvány díja: a sepsiszentgyörgyi társulat két előadása
(Antigoné – rendező: Bocsárdi László
Nők iskolája – rendező: Kövesdy István)
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye díja: Boldogtalanok (Marosvásárhely – rendező: Bodó Viktor)
Kisvárda város díja: A szarvassá változott fiú (Beregszász – rendező: Vidnyánszky Attila)
A legjobb női alakítás díja: TOMPA KLÁRA (Boldogtalanok – Marosvásárhely)
A legjobb férfi alakítás díja: PÁLFFY TIBOR (Nők iskolája – Sepsiszentgyörgy)

08. 08. 6. | Nyomtatás |