Metamorfózis neonfényben

Le Roy, aki PhD-je megszerzését követően mikrobiológusból, mellrákra specializálódott laboratóriumi kutatóból főhivatású mozgásművésszé lényegült át, elmélyülten kísérletezik a testtel, a látvánnyal, a befogadó észlelési képességének próbára tételével. Le Roy nem táncol: mozog. A testét, annak állapotváltozásait tárja elénk játékos és filozofikus formában. Most Budapesten bemutatott Self-Unfinished (Ön-befejezetlen) című szólóját 1998-ban készítette: ez a mű egy csapásra meghozta számára a világhírt. A korszakos jelentőségű koreográfus, William Forsythe, miután megtekintette, „az emberi test izomorfikus (vagyis az azonos alakúságban, kölcsönös leképezhetőségben rejlő) lehetőségei virtuóz szimfóniájának” nevezte az előadást.
A Self-Unfinished kísérlet. Egy olyan, tudományos pályát odahagyott művész munkája, aki nyilatkozatai szerint mikrobiológusként, „az igazságot kutató idealistaként” szembesült azzal, hogy munkája nyolcvan százalékát arra kell fordítania, hogy adatokkal támassza alá tudományos feltételezéseit. Szólója nem állítás, nem kérdés, hanem provokáció és játék, melyből – némi képzavarral élve – azért mégiscsak kilóg a tudomány lólába. Le Roy roppant egyszerű eszközökkel – voltaképp kizárólag saját testét modellként használva – a nézői észleléssel, észjárással, befogadói attitűddel játszik.
Az egy órás szóló hófehér térben zajlik. A MU Színházat még soha nem láttam így: a takarófüggönyök, a teljes blackbox-konstrukció kipakolva. Kétoldalt a csúnya „művház” máskor elfedett nyílászárói, a csúf falak, az ablakokon át pedig kilátni az utcára. Fehér táncpadló, és a háttér hófehér fala vakít a magasba szerelt neoncsövek „laboratóriumi” fényárjában. A színháziasságától megfosztott színpadon egy fekete CD-lejátszós magnón és egy puritán, csővázas, fehér lapos asztalon és a hozzá tartozó széken kívül semmi sincs. A kezdőponton Le Roy itt foglal helyet. Lábán kínai tornacipő, öltözete a lehető legcivilebb: egy hosszú ujjú ing, kopottas farmer. Kinyújtott karjait az asztallapon pihenteti. Csend van. Nagyon sokáig nem történik semmi. A közönség fészkelődni, vihogni, pusmogni kezd. Le Roy bámészkodik. Majd „kezdetét veszi” az Ön-befejezetlen. A francia aprókat mozdul: mint egy hidraulikus masina, moccanásai merevek, robotszerűek. A mozdulatokat hozzájuk illő neszekkel kíséri. Minden gesztus mellé zajt, „száj-effektet” rendel. Más hangja van a nyak, más a lábak vagy a kar mozgásának. Mintha valamiféle ipari robotot látnánk. A kissé infantilis játék a profizmus nyomán lesz humorossága mellett izgalmassá is. A kreatúra feláll és megindul. Majd a robotos játék hamar véget is ér. Le Roy repetitív mozdulatokat ismétel. Átszeli a színpadot. A fehér falhoz lép. A tövébe fekszik. Visszatér az asztalhoz. Leül. Aztán nem ül le: az utolsó pillanatban visszarántja fenekét a széklapról. Továbbra is néma csend. Amikor a játékos két-három perc óta szorosan a fallal szemben, mozdulatlanul ácsorog, hallhatóan elszakad a nézői cérna. Egyszerre megváltozik a státuszunk: a végsőkig feszített húr felmondja a szolgálatot. A közönség hirtelen egy rakás idiótának érzi magát, amint feszülten bámul egy férfit, aki háttal neki, civil ruhában nem tesz semmit egy teljesen üres színpadnak se látszó színpadon. Nekem hirtelen Andy Warhol fél napos futamidejű filmjei jutottak eszembe, amelyeket úgy forgatott le, hogy New York egy pontján kitett egy kamerát a járdára, aztán elment a dolgára. Le Roy szoktatja velünk a semmit, az ingerhiány-állapotot. Ha úgy tetszik: éheztet. Pusztán önnön levését mutatja. Az állását, a fekvését, az ülését. Majd a közelünkbe, a balra elöl lerakott magnóhoz lép, nem kapcsolja be, csak megáll mellette, és vetkőzni kezd. Lerúgja a cipőjét, kilép a nadrágból, leveti az inget – az egészet otthagyja a földön, gyűrt kupacban, ahogy lerángatta magáról – majd nekifog az átváltozásnak. Civil ruhája alatt fekete nadrág és egy fekete, elasztikus szoknya. Utóbbit felsőtestére húzza fel: karjait széttárja, és csuklóig eltűnik a különös jelmezben, amelyből csak kéz- és lábfeje és a dereka marad csupaszon. Előre dől, és kezdetét veszi az illúzió. A szavakkal nehezen megragadható látvány érzékelésére egy kézenfekvő párhuzam. Régi vágású cirkuszok gyakran ismételt artista-bohóc száma volt és maradt az a tréfás jelenet, melyben egy játékos egymaga játszik egy veszekedő, verekedő emberpárt. Előrehajol, lábai az egyik, kezei a másik alak lábai lesznek – kéz- és lábfején egyaránt cipőt visel az illúzió kedvéért – a veszekedők felső teste bábfigura és azokat a artista hátára rögzítik. A varázslat pár perc múlva tökéletes. Le Roy ezt a – felteszem, ősrégi – mutatványos-számot adaptálta, a lehető legkevesebb eszközt használva, illúziókeltésre csupán saját idomait alkalmazva. A mozgásművész teste „kettővé válik”, amint előrehajol furcsa jelmezében. Nadrágos lábai adnak ki egy alakot; a karjain feszülő anyag egy törékenyebb, szoknyába bújt női alak altestét látszik rejteni. A két figura a meztelen deréknál „nő össze”. Le Roy előre dőlve úgy mozgatja karját, úgy lépteti a padlón kézfejét, mintha az egy másik lény alteste volna. A „két alak” egymásnak feszül. A mozgásművész így, négykézláb jön-megy a térben, feketén a fehérben, mint egy furcsa, egzotikus írásjel. Az illúzió néha egészen zavarba ejtő. A színpad egy másik pontján megáll, és legyűri a fekete nadrágot, a felsőt pedig a bokájáig rángatja, és máris elegáns női ruhában áll előttünk. Az asztal alá mászik, mozdulatlanul kuporog, majd – az asztal lapját, aztán magát az asztalt is felborítva – kitör. A falhoz megy, átbucskázik a fején, úgy, hogy nyakszirtje a padlón nyugodjon, mi a hátát látjuk, lábát pedig maga fölé emeli, úgy, hogy lábujjaival megkapaszkodhasson a falban. E kifacsart pózban kezdi lerángatni magáról a ruhát – meztelenségéből azonban mi csak keveset látunk, végtagjait elrejti gömbölyödő háta mögé. Rövid mozdulatlanságából apró gesztusokkal lép ki. Szétnyitja a könyökét, majd karjait kinyújtja a padlón. Az illúzió ismét működni kezd. A test „megfordul”; a ravasz mozdulatok nyomán úgy érzékeljük, mintha a karok satnya lábakká válnának, a nyakszirt fenékké, a fenék farpofái pedig a két lapockává, mely alatt ott lóg a – láthatatlan – behúzott fej. Le Roy néhány centis mozdulatokat tesz csak, és általuk sikeresen összezavarja a látásunkat. Teste Magdalena Abakanowicz lengyel szobrászművész kísérteties alakjait idézi. A lény nyakló-nyeklő mozdulatokkal aztán megindul – az öntesttel játszott bábszínház talán leglidércesebb pillanata, amikor a kitekert pózba dermedt figura elmozdul a színpadon.
A varázslatnak egyszerre vége szakad. A játékos meztelen civilként feláll, az asztalhoz lép, majd visszafelé végigjárja a metamorfózis stációit. Odamegy az egyik ruhakupachoz, és felveszi a darabokat. Átmegy a másikhoz, és teljesen felöltözik. Úgy áll előttünk, mint az első percekben. Aztán a magnóhoz megy, bekapcsolja a zenét – Diana Ross –, majd sietve távozik a színről. Mint várható: a tapsra sem jön vissza.
Embert próbáló darab a Self-Unfinished. Zseniális, valóban forradalmian újszerű pillanatai azonban gyakran kiszámíthatóak. Más megközelítésben: előre kikövetkeztethető, logikus – önmagában nem meglepő – rendszerré állnak össze. A maradék időben jobbára unatkozunk. Talán úgy, mint egy laikus, mondjuk, Heideggert olvasva. Le Roy filozófiája élvezetes, illetve hosszú passzivitásával kifejtő részletekből építkezik. Érdesebben fogalmazva: kapunk tíz perc ragyogó izgalmat és ötven perc – néha kimondottan irritáló – unalmat. Kényelmetlen csendet, a semmi, a kiürülés, a nem létezőhöz történő elszánt, alkut nem ismerő közelítés pillanatait. A kontrasztot.
„A hatvanas évek közepén kialakult tendencia a fogalmi, gondolati tényezőt helyezi előtérbe” – olvashattuk. Le Roy „gyakorlatelméleti” produkciója különlegesség. Reciklált helyzetek és magasművészeti mondanivaló elegye. Darabnak kevéssé élvezetes, elméleti alapvetésnek izgalmas. Öt perce miatt megéri végigfészkelődni a további tízszer annyit.

08. 08. 6. | Nyomtatás |