Az előadásról

Mindezt nemcsak a drámát olvasva érezzük, s ez jórészt a főszereplő Maday Gábor játékának köszönhető. Pontos és technikás ez az alakítás, ugyanakkor elemi erejű: a görög sorstragédiáknak a hősei tudnak ilyen szenvedéllyel szembenézni a sorsukkal, mint a fiatal színész által megformált figura. Maday Gábor alakítása részletező, szinte kórtanilag pontos. Nem tudom (nem is kell tudnunk), honnan a tudás, hogyan és mikor figyelte meg az önmagukba záródó embereket. „Hitelesek” ismétlődő mozdulatai, ezek a furcsa, csuklóból indított kényszermozgások; árulkodó, ahogy az egyforma parizereket akkurátusan átrendezi a vajas kenyerén. Fölhúzott vállal sebzett lényként áll a falusiak közt, figyel ezekre a félisteni lényekre. Mert héroszok Banda Lajos bácsiék, hiszen Gézagyerek univerzuma tradicionálisan hierarchikus, a kutyáktól az Istenig rétegzett. A félistenek, számára, a munkába induló, „nem hibás” emberek, amilyen az apja is volt. A halott apa – aki sohasem tudta elfogadni fia betegségét – maga a teremtményével folyvást elégedetlen összevont tekintetű teremtő: az „Atya”. Ikonja – az apa képmása – szigorúan tekint le a puritán szoba faláról. Gézagyerek nagy odaadással követi „tanítóit”, alázatosan ismétli a rituálékat, amiket ők nap mint nap elvégeznek.
Hálás lehet a néző azért is, ami elmarad a debreceni előadásból, mégpedig a betegség extrémitásait felnagyító, külső jegyeiben tocsogó játékmód. Elkerüli Maday Gábor a figura súlyától meghatott színész önsajnálatát is. Azért is szeretem nagyon ezt az előadást, mert egy kegyetlen történet mesél el, nagyon szépen, nagyon emberien („szívhez szólóan”), és megint csak jórészt a főszereplő játékának köszönhető, hogy egy pillanatig sem lesz „sok” az érzelmességből. Pedig nagyon veszélyes ez a beteg tematika, elég, ha három hollywoodi „remeket” idézzünk emlékezetünkbe, az Esőembert, Forrest Gumpot és a Csodálatos elmét. Rossz giccs mindhárom.
Másik nagy erénye az előadásnak a játék közege, és a mód, ahogy Pinczés István térbe álmodja ezeket a mozaikos, töredezett, rövid jeleneteket. A nagyszerű tér (tervező: Gyarmathy Ágnes) meghatározza az előadás formanyelvét. Egyrészt, ha nem akad be ez a húzó rendszer, akkor nagyon jól működik, tehát rendkívül jó tempójú, gyors, pontos lebonyolítást tesz lehetővé – ez a dolog techné része. (Lenyűgözően halkan és gyorsan rendeznek át az összehúzódó takarás mögött, pedig hát komoly díszletelemek kerülnek ki és be a játék alatt, én meg ott ülök mindettől három méterre). Másrészt olyan hatással él az előadás, ami nem is színházi, inkább filmes: ritmusa, lüktetése van a beszűkölő és kitáguló tér váltakozásának. Az előadás totálokat ad – kvázi totálokat, hiszen ez egy nagyon szűk tér –, majd félközeliket és közeliket, ami által óriási jelentőséget nyer az emberi arc, a tekintet. Sűrű drámai pillanatokban a rendező ráközelít Gézagyerekre, szűk kivágásban látjuk őt, és nekünk is nagyon oda kell figyelnünk, hogy lássuk, ami különben is jól látható, mert nagyszerű színész mutatja nekünk, kivételes koncentrációval. Ezekért a közelikért nézőként borzasztó hálás voltam.
Ez a játéktér arra késztet, hogy a fantáziánkban egészítsük ki azt, amit a rendezés megmutat, azzal, amit kitakar. Részleteket látunk – mint minden jó díszletnél –, de ezek a részletek megképzik a mély értelmű szimbolikus történet naturalista közegét: Szobot, a sárba tapadt, városnak nevezett, vegyesboltos, dőlt kerítéses nógrádi óriásfalut. Így lesz két és fél méter hosszú drótkerítés falusi utca, így tudjuk Gizike szakadt kanapéja köré képzelni a belső udvari, salétromos és penészes falú odút, ami egy kocsmai – ki kell mondani – ribancnak a lakhelye lehet, és így tovább.
Az előadás gondolatisága szempontjából a legleleményesebb, hogy a fent lévőt és az alant valót érzékelteti a díszlet. Talán egy méternél nagyobb szintkülönbség sincs Géza gyerek doboza, ahol az irányítófülkében ül, és Banda Lajos bácsiék doboza, a „földszint” között. Mégis megérzékítik a magasságot, úgy lépnek föl a fiúhoz, mintha mélyről indulnának, holott nem, mert nincs ott se süllyesztő, se árok. Így tud Géza a magasban lenni, „mint egy isten”. Felesleges túlmagyarázni, miért fontos a „világszintek” megjelenése érzéki élményként. Bármifajta realista díszlet nevetséges tette volna, agyonvágta volna, ezt a felemelkedés: a megistenülést, és a mélybe zuhanást: a lázadó ember teljes kudarcát jelentő vizuális toposzt.
Szimbolikus ez a tér azért is, mert ha ez egy stációdráma – márpedig az, szenvedéstörténet – akkor szimultán színpadra való, mint a középkori moralitások és misztériumjátékok. Szűk keretben jelképes történetet mesélnek mindkét esetben. A középkorban a világ rendjét mutatja a színpadkép világos tagoltsága. A debreceni előadás szimultán színpada az élet embertelen monotóniáját, amire Géza ráismer, és ami ellen föllázad. Ugyanott uzsonnáznak, ugyanazt és ugyanúgy, ugyanazt mondják közben újra és újra a szereplők. Kíméletlen következetességgel ismétlődik minden életesemény. Mindez egy realista díszletben – uram bocsá’ forgószínpadon – ahová bejön a kocsma népe, ott tesz-vesz majd kivonul, kockás terítő és lepukkant flipper, na meg csocsó mellett! Gondoljuk el, hát rettenetes!
Szimbolikus a tér, a játékmód azonban nem stilizált. Groteszk, kicsit túlzó, de ez egy nagyon tradicionális, alapvetően naturalista stíl. Nem tudom, hogy a szöveg ezt hívja-e elő, csak sejtem, hogy nem csak ezt. Háy János prózáját és verseit olvasva azt gondolom, hogy nála a nagyon egyszerű mondatok is különös, lebegő varázslatot árasztanak. Az előadásból hiányzik ez a varázslat. Pinczés István rendezésében zsánerfigurák élik proli-népies életüket. Viszonylag kedélyesen.  A Gézagyerek nemcsak gazdag jelentésű textus, hanem hálás szöveg is, olyan szerepeket kínál, amit szemmel láthatóan nagy örömmel játszanak a színészek. Néha már-már elcsábulnak egy-egy olcsó, közönségbarát megoldásnak, például kissé túlzottan karikaturisztikus a kocsma népének ábrázolása. Mégis az előadás nagyon finoman egyensúlyoz ezen a mezsgyén, néha ugyan kicsit átlép, de azonnal visszatáncol a színes kabinetalakítások túlzó „népiességéből”. A Banda Lajost játszó Miske László igazán technikás, kihasználja a ziccereket – végsőkig feszít egy poént –, s végül lecsap. De ez nem baj, azt gondolom! Jó élvezettel játszanak kortárs magyar drámát! Mindezért kicsit szimpatikusabbnak mutatja magát a világ, amit ábrázolnak. Kedélyesen játszanak, s a világ tűnik ezáltal lakhatóbb –  „kedélyesebb” – helynek. Valóban szeretni valóak ők, az egész társulat. Jó emberek laknak ebben a faluban.
Nagy kedvenceim azok a jelenetek, ahol maga a színjáték is megemelkedik, és nem csak a közeg emeli el a látottakat. Nagyon szerettem a lebegését, Gézagyerek nyugtalan álmát, ahogyan Maday Gábor fejjel lefelé lóg az ágyán. Rendet akar teremteni napközben, s éjjel a semmiben lóg, ég és föld között! Ugyanilyen szép szimbolikus a játék, a két részeg félisten, Banda Lajos és Herda Pityu (Kóti Árpád) részeg imbolygása a hideg kék fényben, két meditatív dervist látunk, akik dülöngélnek az ürességben, pedig csak két részeg melós hugyozik a lámpaoszlopnál, akik egyszer csak rádöbbenek a saját jelentéktelenségükre. Ez a két kép azzal a költészettel ajándékoz meg, amivel Háy János szövegeit olvasva szoktam találkozni.
Nekem erős, túl erős volt a zene. Nagyon várható, nagyon divatos zenék hangzottak el, amik tényleg nagyon hatásosak voltak egykor, de agyonhasználták őket. Foglaltak. Foglalt a Greenaway filmekből ismert, Nyman-muzsika, foglalt a klezmer, ha technósítják is. (Ráadásul nemigen értettem, hogy szólalhat meg a vidéki kocsmában.) Célratörő szikárság jobban állt volna az előadásnak, különösen azért, mert azt a képi világában sikerült megteremteni.
Végül arról szeretnék szólni, hogy szerintem miért fontos ez az előadás! Mert azt bizonyítja, hogy a színház nemcsak léha intézmény, hogy fontos dolgokra lehet általa, vele kérdezni. Nem másra, mint a világ lényegére és működésére. Gondolatokat lehet közvetíteni bölcseleti igénnyel és elszántsággal. Ezért nagyon hálás vagyok a bemutatónak, és az alapanyagul szolgáló darabnak.

08. 08. 6. | Nyomtatás |